‘emlék’ kategória archívuma

Elhúzott a nyár előttem, mint egy gyorsvonat. Úgy éreztem, még utas sem vagyok. Integettek az ablakból a kihagyott lehetőségek, kárörvendtek az összetört cserépedények, hogy mégsem lett belőlük mozaik egy asztalon, a Palya Bea-koncert, hogy köszöni, lezajlott nélkülem is, a tervbe vett könyvek is a vonaton porosodnak a felső csomagtartón, könnycsorgatva sajnálkoztak az ablakokban a rég látott barátok: a pótolni valók pótolni valók maradtak.

Hoppon maradt utasként elkaptam néhány pillanatot a kupékban. Vissza nem térőket, nem ismétlődőket. Babák születtek, szomszédságban, rokonságban. Öröm, nosztalgia, dejónekik. Tetők ácsolódtak, közel is, távol is. Hiány, belefáradás. Elsuhant a naptárban a Július Huszadika, láttam a házassági évfordulós gyertyát árválkodni az asztalon. Szomorúság, tehetetlenség.

Aztán volt pár állomás, ahol elidőztünk, megéltük a pillanatokat. Öröm, meghatottság, rácsodálkozás, meglepetés, töprengés.

A megismételhetetlen elsők.

Palkó először vásárolt egyedül boltban. Sőt, először ment biciklivel A-ból B-be (még A-ból Z-be nem). Nemcsak, hogy AKAR nagyfiú lenni, hanem már az is???

Marci először utazott nélkülünk vonaton. Ő meg nagy nagyfiú?

Először feküdtünk ki augusztus 12-én este tízkor a fűre csillaghullást nézni. Hogy ez korábbi években miért nem jutott eszünkbe?! Csodás élmény volt!

Először (és utoljára) vágtam csirkéket teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt…

Először volt Palkónak szülinapi zsúrja a barátaival. Végre!

Megvolt az első táboroztató élményem is. Nos, táborozni jobb volt.

Az újjászületésem első évfordulója volt augusztus 6-án. Hihetetlen, hogy velem történt.

Először nyaraltunk családilag 7 napot. Tökéletes időtartam, a végén már van honvágy.

 

Szerencsére akadt megállója a gyorsvonatnak is. Meg majd jön másik helyette.

 

 

A férjemnek és nekem a nagy dátumunk szeptember 17. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon ismerkedtünk meg a kajárpéci diszkó teraszán. Szoktuk ünnepelni éttermi vacsorával, házi tortával, pozitív terhességi teszttel – Marcié volt még 11 éve. Ma a két kicsivel válogattunk a helyi bolt sütikínálatából, és megvettük az ünnepi Fantát is. Otthon a nagyoknak is megemlítettem az évfordulót, no ők nekiálltak titkon szervezkedni, csukott ajtó mögött. Amikor benyitottam, Palkó rajzolt valamit, a két nagy meg a fotelba tömörült, Marci ölében a gitárral.

Ilyenkor mindig van bennem egy kis izgalom, vajon Peti nem felejtette-e el, mert az azért nem esne jól. Így, amikor hazajött, figyeltem, hogyan viselkedik. Vidám volt, a megszokott fáradtságnak nyoma sem volt. Akkor lettem biztos benne, hogy gondolt a közös napunkra, amikor tetten értem, hogy összegyűrte a virágboltos csomagolópapírját és kukába dobta. Majd vacsorára terítés közben egyszer csak derékon ragadott és átadta a gyönyörű szál rózsát.

Vacsora közben volt egy kis szemezés, amikor Ági tündibündi megszólalásaikor összenéztünk, vagy a poénkodó Julcsin mosolyogtunk. Ez lett a 20 év alatt belőlünk, család, jó nagy, soha nem gondoltuk volna, legalábbis a kajári diszkóban még biztosan nem.

Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön hoztam is a várva várt sütiket. El is felejtettem már a gyerekek nagy készülődését, amikor megjelentek a gitárral. Pár egyeztető sutyorgás után rázendítettek az ünnepi dalra. Mivel Marcinak tegnap volt élete első gitárórája, ez az ének nem lehetett más, csak a Süss fel, nap! Volt egy instrumentális bevezető, aztán a dal. Itt aztán nem volt vége, kezdték újra, másodszor:

Süss fel, nap! Fényes nap! A szüleink 20 éve találkoztak!

Leesett az állunk! Marci átírta, rímel, szótagszámra is kijön! És egyáltalán! Hogy ez a fajta ajándék eszükbe jutott! Mondanom sem kell, patakokban folytak a könnyeim. De ezek most örömkönnyek voltak.

Hát például így lehet egy hétköznapot ünnepnappá varázsolni.

 

 

Öt évvel ezelőtt Palkó az utolsó hónapját töltötte odabent a pocakomban. Marcival és Julcsival nyakunkba vettük a várost, és még beszereztük a hiányzó dolgokat a babakelengyébe és Apácska névnapi ajándékát, a gitártartót is akkor vettem meg. Sok helyen jártunk, nagy hassal, melegben, intéztem a dolgaimat, a két gyerkőc pedig jött velem, emlékeim szerint nagyon fegyelmezetten viselkedtek, nagyon türelmesek voltak.

Ez jutott ma eszembe, amikor is délután egy gyors vásárlásra indultunk. 3 gyerek, 3 felnőtt, sőt igazából 2 gyerek, mert a történet  a két kicsiről szól,  (Marci karate-edzésen volt), szóval tökéletes arány, gondolnánk. Ennek ellenére volt minden: az itthon felejtett játékok híján és az amúgy kedvenc népdal elleni tiltakozás után a ropit, mint nyugtató eszközt, már ellőttük félúton. A boltokban aztán következett a kiállított játékok sorban és ismétlődően történő kipróbálása, a vita, hogy ki ül a bevásárlókocsiba, aztán meg hogy mikor és hol cserélnek helyet. Aztán jött a futóverseny a hosszú termékutcákban, a bújócskázás a vállfára akasztott ruharengetegben. Őrangyali közbenjárással elkerültük, hogy az eladó felmosóvödrök egyikében csücsüljön Ági. Ezek után könyörögtek az otthon beígért jégkrémért, Ági alig engedte a szalagra tenni, hogy legalább kifizethessük. Természetesen pár percen belül Ági haja ragadt a fagyitól, a ruhája is és Palkó pólója még hátul is jégkrémes volt, és természetesen nem vittünk csereruhát.

Mi, felnőttek mindeközben nagy sóhajok, fejrázások és ideges tiltások közepette, türelmünket fokozatosan elveszítve próbáltuk őket a rendetlenkedésükben gátolni.

A lakberendezési boltban nem győztük visszafogni őket, hogy a szépen megterített asztal most nem minket vár, nem kellene a poharakból imitálni a szörpivást. Az ágyakat sem  nekünk vetették meg, a polcokat sem nekünk rendezték be. Nem győztük szidni a dizájnert, hogy a sok kicsi és törékeny dísztárgyat miért éppen gyerekkéz magasságában kell kihelyezni a polcokra. Gyorsan elengedtünk az égbe egy imát, amikor a szebbnél szebb, nagyobbnál is nagyobb képek erdejébe kezdték el utolérhetetlenül futni a köröket. A pénztárt fellélegezve hagytuk hátra, hálát adtunk, hogy már csak a kerti bútorok esnek utunkba a leparkolt autónk felé.

Bennünk, felnőttekben megfogalmazódott az elhatározás, hogy hazatérve listát írunk, és a vakáció kitöréséig maradt egy hét alatt igyekszünk elintézni azokat az ügyeinket, amiket el lehet. Ági lesz csak velünk, társaság hiányában talán nem lesz annyira felpörgetett hangulatban.

A barkácsáruházban a megmentésünkre odapottyant az égből egy kosárnyi könyv, mi a csudát is keresne mást ott a festékek, ecsetek és ketteslétrák között egy könyvosztály? Ági a kiválasztott könyvvel behasalt a kocsink aljába és nézegette. Akkor viszont felhagyott az olvasással, amikor kocsin kívül buli volt – két tesója a zuhanykabinokat nézegette, ebből ő sem maradhatott ki, sőt, ki is kell nyitni és belépni az ajtón. A sok zuhanykabin sok ajtaján. Miután az utolsó ötről sikerült a maradék ép elménkkel és maroknyi kreativitásunkkal lebeszélni, jött az irigykedés, hogy bezzeg Áginak van, nekik miért nincs könyvecskéjük. A négy kiválasztott könyvvel szinte vidáman masíroztunk már a péntár felé, ahol újabb csoki-kikönyörgés, majd a maradék játékok, kisautós bevásárlókocsik kipróbálása zárta a hétköznapi kalandjainkat.

Mi, felnőttek, de legalábbis én, tettem a fogadalmaimat, hogy ugyan nem fogok soha többé gyerekekkel vásárlást intézni, hacsak nem szeretnék haladéktalanul olyan megfigyeléseket tenni, hogy pl. mennyi fogyott a türelemzsákomból, és vajon mennyi pénzbe kerül a nyugtatásukra vásárolt könyvecske, cukrocska, csoki és ropi, esetleg pénzbedobós billegő repülőzés. Egyelőre azt a következtetést vontam le, ha az idegállapotunkra is tekintettel szeretnék lenni, na meg ha az egyes helyeken hiábavaló kérésekkel és tiltásokkal eltöltött időre gondolok, hogy mindent egybevetve könnyen lehet, hogy jobban jövünk ki, ha bébiszittert fizetünk, hogy maradjon a vásárlás idejére a csipet-csapattal itthon.

 

– És képzeljétek el, 10 évvel ezelőtt körülbelül ilyenkor jött vissza apa hozzám a kórházba.

– Mi meg itthon izgultunk, hogy fiú vagy lány születik-e.

– Aztán fiú lett. Anya, és mi lett volna Marci neve, ha lány lett volna?

– Eszter.

– És hogy-hogy akkor én nem Eszter lettem?

– Mert aztán rátaláltunk a Júliára, ami sokkal szebben hangzik a vezetékneveddel. Marci, szerinted melyik név szebb?

– Nem is tudom. De Julcsi akkor is ugyanilyen szép lenne, ha Eszter lenne.

Van, aki nem örül, ha észreveszi, hogy a gyerek örökölte a szeme állását? Létezik olyan család, ahol nem derülnek azon, hogy a gyerek ugyanúgy jár vagy épp vakargatja  a fejét, ahogy valamelyik szülő? Nem vicces-e, ha sok sztori adódik az évek során abból, hogy összekeverhetően hasonló a hanguk?

Marci viselkedésében akkor ismertem magamra, amikor osztálykirándulásokról, máshol egyedül nyaralásból, iskolai túrákról holtfáradtan jött haza, nem volt érdemes hozzá szólni, mert morgáson, jajgatáson, bunkóságon kívül mást nem kaptunk válaszként. Hiába tudta, hogy egy jó tál hazai főtt étel vagy egy nagy pohár víz, meg elnyúlás az ágyon és élménybeszámoló átlendítheti a fáradtságon és erőt meríthet még az esti nagy alvásig, nem segített magán – helyette elkezdett játszani, testvéreit önző módon a rögtön kisajátított szobából ki is küldte. Ennél rosszabb esetben vad biciklizésbe vagy famászásba kezdett, hogy az erejét a végletekig merítse.

Én ennek a hasonlóságnak nem tudtam önfeledten örülni. De nagyon megértővé tett.

Amikor az idei osztálykirándulásra készítettem az elemózsiáját, már előre tudtam a sok év tapasztalatát, és felkészítettem magamat és a jelen levő családtagokat, hogy bizony Marci ezeket a szendvicseket, nasikat, gyümölcsöket és innivalókat csak megutaztatja, és mivel 1. nem eszi meg, 2. ráadásul cipeli is őket, 3. ezáltal, meg amúgy is kifárad, 4. és mellesleg rám hasonlít, a lehető legrosszabb viselkedésre számíthatunk estére. Anyukám kételkedve és optimistán megjegyezte, hogy hát minden gyerek a buszra ülve rögtön enni kezd, én tisztáztam vele, hogy igen, nyolcadikban, de nem harmadikban, ráadásul nem az én nagyfiam.

Szóval elment. Négy után kezdtem edzeni magam estére, nem kezdtem bele semmi nagy dologba, mondogattam magamban, hogy megértően kell majd szólni hozzá, vagy épp  nem is szólni, csak kivárni, mire ő mesél, elfogadni, ha épp nem is akar megszólalni, készen állni a taktikákkal, amikkel majd gyorsan leültetem az aznapi ebéd elé.

Megjött. Mosolyogva, ha nem is udvariasan (Helló, dili Julcsi!), de köszönt. Közben csócsálta a csipszet, a másik kezével meg átadta a szuvenírt. Mert hogy azt is vett! Rögtön a legnagyobb élményekkel kezdte, hogy két gombóc fagyit lehetett kérni a Lufi fagyizóban, meg hogy meglepetésként vonatoztak is. Jókedvűen rögtön, veszekedés nélkül bekapcsolódott a tesók játékába. Vacsora közben, szigorúan betartva az időrendi sorrendet töviről hegyire elmesélt mindent, mikor, hol, kivel, mit, hogyan, mennyiért. Kérdeztünk és válaszolt. Kedvesen.

Nem tudom, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést. Pannonhalmi Apátságban is jártak, megszállta a hely szelleme? Vagy az segített, hogy nem mentünk elé, hagytuk a barátjával hazasétálni? Vagy az a marék csipsznyi szénhidrát segítette ki, amit hazáig elrágcsált? Mindenesetre már nem rám hasonlít. Ennek ellenére boldogan tettem a tesók elé a madárlátta szendvicseket és almagerezdeket.

Ui.: Palkó reggel így búcsúzott el bátyjától, minden alap nélkül: “Szia, Marci! Aztán figyelj oda, nehogy bepisilj!”