‘gondolatok’ kategória archívuma

Elhúzott a nyár előttem, mint egy gyorsvonat. Úgy éreztem, még utas sem vagyok. Integettek az ablakból a kihagyott lehetőségek, kárörvendtek az összetört cserépedények, hogy mégsem lett belőlük mozaik egy asztalon, a Palya Bea-koncert, hogy köszöni, lezajlott nélkülem is, a tervbe vett könyvek is a vonaton porosodnak a felső csomagtartón, könnycsorgatva sajnálkoztak az ablakokban a rég látott barátok: a pótolni valók pótolni valók maradtak.

Hoppon maradt utasként elkaptam néhány pillanatot a kupékban. Vissza nem térőket, nem ismétlődőket. Babák születtek, szomszédságban, rokonságban. Öröm, nosztalgia, dejónekik. Tetők ácsolódtak, közel is, távol is. Hiány, belefáradás. Elsuhant a naptárban a Július Huszadika, láttam a házassági évfordulós gyertyát árválkodni az asztalon. Szomorúság, tehetetlenség.

Aztán volt pár állomás, ahol elidőztünk, megéltük a pillanatokat. Öröm, meghatottság, rácsodálkozás, meglepetés, töprengés.

A megismételhetetlen elsők.

Palkó először vásárolt egyedül boltban. Sőt, először ment biciklivel A-ból B-be (még A-ból Z-be nem). Nemcsak, hogy AKAR nagyfiú lenni, hanem már az is???

Marci először utazott nélkülünk vonaton. Ő meg nagy nagyfiú?

Először feküdtünk ki augusztus 12-én este tízkor a fűre csillaghullást nézni. Hogy ez korábbi években miért nem jutott eszünkbe?! Csodás élmény volt!

Először (és utoljára) vágtam csirkéket teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt…

Először volt Palkónak szülinapi zsúrja a barátaival. Végre!

Megvolt az első táboroztató élményem is. Nos, táborozni jobb volt.

Az újjászületésem első évfordulója volt augusztus 6-án. Hihetetlen, hogy velem történt.

Először nyaraltunk családilag 7 napot. Tökéletes időtartam, a végén már van honvágy.

 

Szerencsére akadt megállója a gyorsvonatnak is. Meg majd jön másik helyette.

 

 

Várom már az estét. Az Estét. Annyira meghatóan fölötte áll a többi estének! Hiába próbálunk egy szalonnasütéssel különleges nyári estét csinálni egy hétköznapból, vagy feldobni egy unalmas hétfőt közös kutyasétáltatással, feleslegesen próbálkozunk egy vidám párnacsatával boldogságot lopni a szürke mókuskerékbe, közelébe sem érünk a Szenteste emelkedettségének.

Az utcán sétálva nem látni lehúzott redőnyöket, mindenki engedi láttatni az otthonát, a szívét – melegen színesíti a karácsonyfa égősora a szobákat. Még az ajándékozás pillanatát is elkaphatjuk. A soha meg nem szólított utcabelinek is magától értetődően szívből kívánunk boldog ünnepet. Mosolygunk, együttérzünk, egymás szemébe nézve, őszintén. Angyalkodunk. Kis csomagot akasztunk a szomszédság egyedülállóinak kerítésére, titokban, legyen náluk is csoda, érezzék újra a gondoskodást, repüljenek vissza időben gyerekkorukba, vagy pár évvel ezelőttig, amikor még élt a feleség, és sütött ő maga aprósütit.

Különleges ez az este. Szobáinkban melegebb van, mint bármelyik másik nap, holott kint ugyanannyit mutat a hőmérő, és ugyanannyi hasáb került a kályhába. Még ha aznap hajnalig is csomagoltuk az ajándékokat és máskor ettől az éjszakázástól állva el bírnánk aludni, ezen a napon nekiállunk a nyolcadik társasjáték-körnek is. Mintha az idő is kegyes lenne hozzánk, lassan vánszorog az esti óra, bizonyára minden házba bekukkant az örömért és lassan fordul éjszakába. A közös daloláskor nem létezik hamis hang, harmónia van zenében is, szívünkben is. A legcsillogóbb fa, a legdíszesebb csomagolás sem túl giccses, minden, de minden úgy van jól, ahogy van. Csillámmal, a huszadik Mennyből az angyallal, a csillagszóró füstjével. Más estéken kell a gyertyafény mellé a nagylámpa is vacsorakor, de ezen az egy estén a villódzó gyertyafényt Betlehemünk Jézusa támogatja fényével. Jézus van, szeretet van, végtelen szeretet, megbocsátás.

Harminckilencedszer számolok vissza Szentestéig. Soha ennyire még nem sürgettem az időt. Jöjjön Jézus, segítsen újra megélni, szeretni, megbocsátani, elfogadni. Nagy segítség kell, ki kell tartania egy évig.

Advent. Az a csodálatos advent! Táncoló gyertyaláng, díszes koszorú, fahéjas narancsillat, meleg szoba, pattogó tűz, társasjátékozó család. Hosszú, diótörős és -darálós esték, süteménykóstolgatás, forraltbor-kortyolgatás a felszálló, illatos gőzében, csilingelő dallamok. Csillogó díszek készítése békés egyetértésben, beszélgetés a távoli rokonokról, barátokról, beosztva az estékre őket egy-egy telefonbeszélgetésre is. Öröm, feltétel nélküli szeretet, bűnbánat, boldog várakozás, szétáradó béke.

Minden család ilyen adventet szeretne magának. És mi a valóság? Se társasjáték, se békés kézműveskedés, sőt, semmi kézműveskedés. Koszorú lett, de csak már azután jut az eszünkbe meggyújtani a gyertyát rajta, amikor már mindenki egymás után – nem együtt – megette a vacsoráját, ezalatt anya elmosogatott, apa meg kivitte az állatoknak a nekik járót. Csak a megszokás miatt, nem a hangulatért, meggyújtjuk egy percre. Azt is veszekedve, ki kapja meg a gyufát.

Diótörés és forraltborozás helyett hajtás. Ilyen lecke még, olyan verstanulás, gondolataink meg szerteszét. Az altatás utáni, másnapi, a következő heti teendők felé kószálnak. Az ideges feladatlistázás közben, a koszorút körülülés helyett érdemes megbotlani és orra bukni a roskadozó szárítókban, mert legalább megoldódhat egy gond, hogy így hasra esve belátni a komód alá és előkerül az idegbetegen keresett füzete a gyereknek.

A fahéjas illatról meg annyit, ha lenne ideje és gondja az embernek rá, akár még berepdeshetné a szobákat és az orrlyukakat, így a lelkeket is, de se idő, se gond, ráadásul a szétszórtság miatt kifutott és odaégett tej szaga úgyis elnyomná.

Zene nem szólhat, úgy nem lehet tanulni, nem lehet kikérdezni, nem lehet számonkérni, nem lehet javítani. Rokonok, barátok vannak, távol is, közel is. A szomorú az, hogy még a közeliekre is nehezen jut egy-egy gondolat. Vagy ha még az jut is, hogyan bírjuk ápolni a kapcsolatot, ha még az egy házban élők is idegesen, feladattal teli csak úgy élnek egymás mellett.

Nincs idő, nincs egy szabad perc, nincs harmónia. Ami van, az rohanás, hajtás, suhanó idő, feladat feladat hátán. Aztán könny, sóhaj és bűnbánat.

Egy anyának mi jobban?

Két fia folyamatos harcban. A nagy szekálja a kicsit. Dedózza. Kineveti. Semmibe veszi.

A kicsi nem hagyja magát. Védekezik és támad. Visszaszekál.

Ki tudja, melyik volt előbb? Ki tudja, mikor kezdődött?

Mindenesetre, amikor Palkó a minap meglátott egy képet, ahol Marci tartja őt kb. félévesen a karjaiban, azt mondta egy sóhaj kíséretében: “Itt még Marci szeretett.”

Nagyon fáj. Megszakad a szívem…

Most, hogy a két kicsi van itthon csupán, sok új inger ér. Leginkább Palkó kapcsán. Sokkal több dolog érdekli, mint ami a nagycsaládos létben kiderült róla. Sasok és szárnyuk fesztávolsága, a dínók kihalása, a kihúzkodott gazok eltüzelése. Mindennek örül, nagyon. Egy lufinak, egy polifoam-nak, annak, hogy Ági felébredt a délutáni alvásból. Kitárja karját és hívja, hogy ki fut az én kis házacskámba? Ági odafut és Palkó úgy szorítja Ágit, mint anya a gyermekét.

Az ingerek elérik a lelkemet, megsimogatják, megmelengetik és leülnek egymás után sorba, hogy majd felpattanjanak szükség esetén emlékeztetőül a nyüzsgős napokon.

Kérdések is fogalmazódnak meg bennem. Milyen lenne Palkó, ha ő lenne a legnagyobb gyerek a családban? Milyen lenne, ha a nagyok piszkálódásai kimaradnának az életéből? Hogy fejlődne, ha azt az energiát, amit a figyelemfelkeltésre fordít, kizárólag magára használhatná? A kérdéseire, a kíváncsisága kielégítésére. És ha a szabadidőnket nem három, hanem csak egy tesóval kéne megosztani? Mennyi idő után jönne el a testvérei utáni hiányérzet? Mit érez most legbelül, hogy többet beszélhet és kérdezhet?

Rengeteg kérdés, s mind megválaszolatlan marad. Ezek is sorba leülnek türelmetlenül, tehetetlenül. S talán kerülnek melléjük társak majd ugyanilyen különleges időszakok során.