‘gondolatok’ kategória archívuma

CSEND.

Így, csupa nagybetűvel. Az a fajta, amikor úgy érzed, süket vagy. Teljesen elnémul a világ. Csend, annyira csend, hogy már vágysz arra, hogy legalább az utcáról egy távoli biciklicsengő megtörje. Amikor már nyúlsz a füledhez, hogy ellenőrizd, hallasz-e még vele. Képes-e meghallani a némaságban a szuszogásodat, a fáradt, a ráncos, a túlélő szuszogásodat. Képes-e még észlelni, ahogy megdörzsölöd a tegnap esti szúnyogcsípésedet az alkarodon. Csend, a fejedben is. Amikor a gondjaidat, a rossz emlékeidet, és az összes ezekre emlékeztető zajt, üvöltést, ajtócsapást, papírtépést, dühös és tehetetlen sóhajt, ördögi kacajt és érthetetlen csattogást bezártad egy hangszigetelt terembe, ahonnan nem vagy hajlandó kiengedni őket, csak amikor már nincs más választásod. Csend, amikor szemedet lecsukva, izmaidat elernyesztve, a pillanatot élvezve hallgatod az űrből alászállt mély némaságot. Csend, amikor egyetlen száraz almafalevél tovalibbenése is, a mosógép két zárt ajtón túli morgása is sérti a  füledet, megzavarja a nyugalmadat, összekuszálja a gondolataidat.

CSEND. Így, csupa nagybetűvel. Két perc CSEND tette ünnepnappá nekem a mai, egyszerű, szokásos hétköznapot. Aki jót akar nekem, sok ilyen percet kíván.

a

Megváltozott az életem. Mintha egy idegenét élném. Mostanra a hétvége igazán hétvége lett nekem is. Várom, folyamatosan vágyom rá. Gyorsan eljön, de gyorsan el is megy. Nem tudok egy-egy gyors vásárlást elintézni hétköznap délelőtt. Viszont tudom értékelni a mosógépünk időzítő funkcióját, mire kelek, végez, s gyorsan kiteregetek a reggeli kávét szürcsölve, még a tízórai készítések előtt. Keresem, kutatom a legjobb időbeosztást, ami passzol mindenki – a család, a munka, a tanulók, Kifli kutyánk, a háztartás, a macskák és saját magam – számára. Még nem találtam meg, még célegyenesben sem vagyok, sőt, szerintem – már ha ezt egy versenyszámnak vesszük -, valahol elkalandoztam a rajt előtt,  s nem vettem észre az indító pisztolylövést. Abban reménykedem, hogy legalább jó az irány, amerre tétován elindultam.

Kis molnárleányka lettem. A sokszor emlegetett taposómalomban. S ebben a taposómalomban jól jön egy kis segítség. Valójában már lassan két és fél éve megkaptam. Méretre pici, de segítségnek nagy. Szép is. Nagyon. Ha nem lenne, és nem úgy működne, ahogy működik, nehezebb lenne a túlélés.

A neve Ági. Naponta lenyűgöz a mosolyával, még ha ott is van az alsó ajkán a tavalyi sérülésének a hege, mosolyog, a szeme, az orcája, a füle. Pöndörödik a hosszú, napszítta, szöszi tincse, jobbra is, balra is. Reggel feladatával tökéletesen tisztában felkel, beáll a sorba: reggelizni, öltözni, mosakodni, cipőt húzni. Vagy akár nyígni, hogy miért az a harisnya, és akaratoskodni, hogy egyedül szeretné megmosni a kezét, utánozni nővérét, hogy ugyan hagyjam már békén a fésülködéssel, még ha pillangós is a hajgumi. Kell neki is táska, ahogy a nagyoknak, benne legyen akármi, befőttesgumi, alvóka, kenyércsücsök, palackkupak. S miközben leszállunk a bicikliről, magában már elköszön, vált fejben, s ahogy sétálunk az óvoda udvarán, gondolatban már átadja magát az óvó néniknek, pajtásoknak, ugyanis odabent cipőváltás után, mire észbekapok, már ott sincs, se puszi, se pá, már a csoportszobában játszik. Cserébe, amikor megyek kis ovisaimért, rohan elém, anyaaaa!, nyakamba kapaszkodik és szorít és szorít és szorít, és örül, hogy igen, tényleg, ma is eljött értem. Boldogan segít választani Palkónak a boltban valami finomit, s aztán nagy újságolva viszi otthon a nagyok elé, hogy nini, milyen meglepije van kis Áginak a tesók számára. Aztán mikor apja is megjön, egyre jobban pörgő nyelvével csak mondja a magáét, halandzsanyelven, amiből néha azért kihallani ezt-azt. Ilyenkor Apácska olvadni látszik, szemei párásodnak, és összenézve magunkban megjegyezzük, amit már sokszor kimondtunk, hogy milyen más 3 gyerek élményeivel és tapasztalatával a negyedikért hálásnak lenni, örülni neki és szeretni őt.

Éjjel Hajnalban, amikor lefekszem mellé, eszembe sem jut, hogy 2 és fél évesen ugyan miért alszik még velünk egy szobában, hogy miért feledkezem bele a szuszogásába, édes hosszú szempilláiba még mindig, nap mint nap. Ő marad mindig a legkisebb. Most már tudom, van ilyen, van ám ilyen megkülönböztetés.

Számomra az a vigasz minden nehéz helyzetben, hogy tudom, mindennél van rosszabb. Ha Ágicánk nem venné ilyen simán a taposómalom lépcsőfokait, alattam az egész lépcső, zsupsz, leszakadna. Azonban így, ahogy most van, valójában súlytalanul lebegek fölötte. Nagy ajándék, hatalmas ajándék.

a

Miért van sokszor, hogy a reggeli készülődés jól megy, már örülök előre, hogy most nem úgy fogok beesni becsengetés előtt, és akkor… …elszakad a cipőfűző, vagy szétmegy a kabát cipzárja, nem találjuk a sapkát. Ennél rosszabb az, ha mindenki indulásra készen – cipőben, kabátban, háton táskával, kézben szatyorral, tornazsákkal és Ági-kézzel, s egyik kicsinek nagyvécézni kell. Ennél még dühítőbb, ha tél van, és nemcsak cipő és kabát, hanem kezeslábas és dupla nadrág van a gyereken. Ennél borzasztóbb az, ha nem ér el a vécéig. Ennél már csak egy rosszabb eset van, ha mindez nem 1, hanem mondjuk 2 gyerekkel történik meg.

A fenti helyzet megkoronázása az, hogy gyors megoldásként autóval akarok indulni, aztán amikor a kulcsszekrénybe nyúlnék, rájövök, hogy Apácska hajnalban elment a kocsival.

Még egy kellemetlen helyzet, amikor a vasárnapi ebéd főzésekor koppanok, hogy elfogyott a levestészta/só/bors. Vagy a sütibe 2 bögre cukor helyett ugyanennyi sót kevertem.

Aztán. Tejet forralok, már melegszik, egyre forróbb, már emelkedik. Biztosan akkor fog kifutni és betelíti a tűzhely egész felületét, amikor épp csak  elfordulok, hogy bögréket vegyek elő kakaónak.

Ha az ember lánya, ne adj’ Isten, kavicsot fest, és épp a legsikerültebb darabot fejezi be, az utolsó ecsetvonást ejti meg elégedetten a kő felületén, no, abban a pillanatban fogja valamelyik gyermek meglökni a jobb  kezét.

Ha egyszer, egyetlen egyszer megengedem házi feladat írása közben, hogy ott legyen egy pohár víz az asztalon, hogy bele tudjon kortyolni szegény gyerek, ha megszomjazik, törvényszerű, hogy az a pohár folyadék, rossz esetben szörp, rá fog borulni a füzetre, könyvre, kellemetlenebb helyzetben tájékoztató füzetre.

Még egy képtelen helyzet, amikor reggel kiteregetem az udvarra a tiszta ruhákat: vagy elkezd esni az eső, vagy a közelben valaki tüzet gyújt.

Mindezek azért jutottak eszembe, mert szeretném kérni, hogy ne legyen ilyen megviccelés akkor, ha épp elkészülök egy munkámmal, és szeretném lementeni a pendrive-ra, vagy a gépre. Se a villany ne menjen el, se a gép ne fagyjon le, és ne is nyomjak meg véletlenül egy ismeretlen billentyűkombinációt.

Köszönöm.

 

 

 

a

Péntek reggel 7.27. Ölemben Ági, sürgetve adom a mézeskenyér falatjait a szájába, jobbra tőlem Palkó eszi a reggelijét. A nagyok már fogat mosnak, közben fogadják az utasításaimat, melyik cipőt vegyék, fürdőből kifelé kapják fel a konyhaszekrényről a tízóraijukat, hozzá kiáltom a pontos időt is siettetés gyanánt. Végiggondolom a délelőttömet, először a nyolcadikba megyek, szövegalkotás részei, ne legyen most csoportmunka, az túl nyüzsi, meg nehogy elfelejtsek rákérdezni a könyvekre, egyik szünetben csípjek el egy gyereket, hogy mutassa meg, hol van a tantermi gépen az angolkönyv interaktív anyaga, első szünetben a pékautónál vegyek kenyeret és egyik kollégával küldjem le az alsóba Marcinak, vigye haza a főzelékhez. A fejben listázásom közben megérkezik Palkó hangja is a gondolataim közé, és ahogy visszatérek vele a jelenbe, lassan kezdem is felfogni, amit mond.

– ….mert anya, tudod, melyik a kedvenc joghurtom, ugye?

Ijedten rászegezem a tekintetemet, kutatok az emlékeimben a válaszért.

– Ööö, hááát…. melyik is?

S ahogy Palkó kimondja, hogy citromos, azzal a huncut, gribedlis mosolyával, selymesen simogató hangjával, édesen felcsattanó és kissé selypítő c-jével, úgy önti el a szívemet a melegség, úgy áramlanak a gondolataim közé az elmúlt évtized édesterhes emlékei, az összebújós reggelekkel, közös főzésekkel, toronyépítésekkel, délutáni altatásokkal és az almareszelős pempőkekészítéssel, és az emlékképek bevillanásával egyidőben görbül a száj, torzul az arc, lágyul a szív, gördül le az első, a második, a sokadik könnycsepp, utat törve a jelenben, a szemceruzával kihúzott szemhéjamon, az elmenős, krémes arcomon, és most bánom igazán, hogy vége, vége, vége, húzom magamhoz Palkót is, szorítom őket, s mondogatom, hogy nincs baj, nincs baj, nincs nagy baj.

– Szóval a citromos. Ovi után veszünk majd citromos joghurtot, jó?

Isten hozott titeket újra, könnyeim!

 

 

Van egy álmom. Nevezzük inkább tervnek. Dúla leszek. Amint minden feltétel összeáll a képzéshez, megjutalmazom magamat vele. És Apácska engem. Miután Palkó megszületett, vele együtt született ez az ötletem: ha már én személyesen nem fogom átélni a születés csodáját, átélhessem mással, segíthessek másnak, hogy hasonlóan szép élménye legyen a gyermeke megszületése, mint nekem volt.

5 évvel ezelőtt be is írtam a gugliba, hogy dúla. Volt pár találat, közötte egy link, ami a dúlablogra (www.lenardorsi.hu) mutatott. Nagyon friss dolog volt, körülbelül akkor születhetett, mint nekem a ‘dúla leszek’ ötletem. Mostanra viszont ismert, sikeres, kedvelt, sokrétű blog lett belőle. Abból, aki mögötte van, pedig a barátnőm. Aki szintén ismert, sikeres, szeretik, mert nagy a tudása, sok a tapasztalata. No, tőle, a blogom első szülinapjára – én így fogom fel – kaptam egy díjat! Liebster Award nevezetűt! Szeretett, kedvenc blogjai között ott vagyok én is! Orsi, nagyon szépen köszönöm!

A Dúla blog Liebster Award díjat kapottA díjjal együtt jár pár kérdés Orsitól, ezekre válaszolok most.

Hogyan született a blog neve?

Amikor kitaláltam, hogy elkezdek egy internetes naplót vezetni, egyszerűen csak beugrott. Mivel nagyon passzolt az általános érzéseimhez, nem is törtem máson a fejemet. Ahogy élek, amennyi szeretetben és boldoságban úszkálok, mintha tejben-vajban fürödnék. Viszont a nagy felelősség, a gyerekek adta kihívások megszínezik megoldandó problémákkal, így lett tejben-bajban.

Mit jelent számodra a blogírás? Mit szeretsz benne és mit kevésbé?

A blogírás a hobbim lett. Erre a héten jöttem rá, egy hetedikes angolórán. Bemutatkozás volt a téma, és egyik lány mutatott rá, hogy ‘a tanárnőnek pedig az írás a hobbija”. Tényleg. Persze van más is, túrázás, olvasás, keresztszemezés, társasozás, de a blog az egyetlen, amire – ha épp ihletem van – szánok is időt, még ha a házimunka rovására is megy.

És mit szeretek benne? Mindent. Az önkifejezés lehetőségét, a szavak keresését, és ha kapok hozzászólásokat, reakciókat. Az nagyon jó. Ha ezt nem szeretném benne, csak a fiókba dugott naplóba írnék.

Olyan pedig nincs, amit nem szeretek benne. Ezt utólag kiigazítom: tapasztalatlan vagyok, például azt gondoltam, fognak működni a linkek, amiket ide beszúrtam, de egyik sem sikerült…

Ha 5 szóban kellene bemutatni a blogodat, mik lennének azok?

Család, pozitív, érzelem érzelem hátán.

Van kedvenc bejegyzésed?

Ezen sokat gondolkodtam, és azt akartam írni, hogy nincs. Aztán eszembe jutott a Féltékenység című.

Könnyen találsz rá időt a munkád, a családod és egyéb tevékenységeid mellett?

Ha a téma és ihlet már megvan, akkor már csak idő kell hozzá. Ilyenkor képes vagyok mindenkit kizavarni a szobából, Apácskától fél óra nyugalmat kérni és írni. A munkakezdéssel ez kicsit változott. A legutóbbi két bejegyzés egy hetet várt a megírásra az időhiány miatt.

Hogy képzeled, milyen lesz 5 év múlva a blogod?

Ötször ennyi bejegyzés lesz benne. Azokban már lesz fénykép vagy más illusztráció. Időközben talán lesz időm rákérdezni az adminnál, hogy a hozzászólások hogyan tudnának egyszerűbben működni és akkorra interaktív lesz.

 

Most pedig szeretném én is megjutalmazni a kedvenc blogjaim közül hármat.

Rita barátnőmet a főiskolán ismertem meg. Volt szerencsém több éven át egy szobában lakni vele. A blogja (www.szinreszin.blogspot.com) kézimunkázós, főzős, kertészkedős. Lényegretörők a bejegyzései, tele fényképpel, sok linkkel. Csupa szépség, természetesség, ötletesség, kreativitás.

Aztán van egy blog (www.cangajo.blogspot.hu), ami témájában hasonló az enyémhez. Barátnőm bukkant rá véletlenül és a soraiból rájöttünk, hogy az írója nem más, mint Ivus, aki szintén a fősulin volt évfolyamtársunk. Nagyon szeretem, egyrészt mert jó, hogy van újra kapocs közöttünk, másrészt mert rajta keresztül egy teljesen más életet ismerek meg, mivel ő egyedül neveli kisfiát.

A harmadik általam jutalmazott blog (www.hannamikoltaronlelle.blogspot.com) pedig Kingáé. Az tette különlegessé számomra, hogy amikor elkezdtem olvasni, Malájziában éltek. Abban az időben született meg ott, külföldön a negyedik gyermekük. Szeret fotózni, pszichológusnak tanult és most gyermekeket segít mozgásfejlődésben. Mindezek miatt rokon léleknek érzem őt.

A kérdéseim hozzátok a következők:

Valaha megbántad-e, hogy elkezdtél blogot írni?

Van-e olyan személy, akinek a véleménye az írásaiddal kapcsolatban nagyon számít?

Olvassa-e a családod, mit írsz?

Mi volt a legnagyobb öröm a naplóvezetéssel kapcsolatban?

Köszönöm, ha elfogadjátok a díjat. És megértem, ha nem.