‘gyermeki gondolkodás’ kategória archívuma

Ági bele akar kóstolni a kávémba, telemeri a kávéskanalat.
– Ági, nem szabad! Felnőtt ital!
– De én egy felnőtt kislány vagyok!
Jó reggelt!

 

A kicsik harmadszor kérnek vacsoránál a tésztából.
– Azt a bélpoklos bandáját neki! – kiált fel Apácska vidáman, örülve a betegség után az étvágyuk visszatértének.
– Nem vagyok pókos! – kéri ki magának Ági.

 

Az adventi koszorúra mindig megveszem a négy gyertya mellé még a két pótgyertyát, hiszen az első vasárnapi már elfogy, mire a negyedik gyújtódik.
Mindig meg is találom őket.
Januárban.

 

Áginak folyik az orra, pár percenként jön zsebkendőért. Sokadszorra ezt mondja:
– Már megint folyik az orrom! Hülye takny!

 

Palkó (6,5):
“Anya, arra gondoltam, hogy mától megcsinálom, amit kérsz tőlem. Mit szólsz?”

Legfőképpen szóhoz sem jutok.

 

Reggelente verseny szokott lenni, ki öltözik fel előbb. Ági szokott hívni:
– Anya, segíts! Nyerjük le a Julcsit!

 

Ma kártyáztunk. Ágnes (3) azt mondta a Fekete Péter kártyalapra mutatva:
– Ettől leszünk vesztesek.

 

 

 

Reggel hat órakor nyílik a gyerekszoba ajtaja. Ági megtorpan az ajtóban, ahogy meglát, leszegi fejét, hóna alá szorítja babáját, kezét a szája előtt tördeli, s alig hallhatóan azt közli motyogva:
– Anya, én azért nem szeretlek téged, mert amikor széromboltam a sínpályát, kinevettél engem.

– Palkó, Ági, gyertek! Valami fontosat kell megbeszélnünk – figyelmesen néznek rám. – Tudjátok, amikor jártatok oviban még a nyár előtt, elvittelek titeket oviba, aztán átmentem az iskolába dolgozni. Tanítottam a gyerekeket. Hétfőn megint dolgozni megyek. Ilyenkor nyáron a gyerekek nem tanulnak, hanem táborba mennek, ahogy Marci és Julcsi is szoktak. Hétfőn a gyerekekkel megyek táborozni, a nagytesókkal is, ott leszek velük másik tanító nénikkel, és együtt vigyázunk a gyerekekre. Hét napot nem leszek itthon, hatot alszunk ott. Veletek a mama és apa lesznek majd.

Palkó (6) eltakarja az arcát, oldalról látom, hogy torzul az arca és egyszer csak nagy zokogásban tör ki. Ági (3) rögtön megszólal, még mielőtt átölelhetném Palkót:

– A mama meg az apa itt lesz velünk, ne sírj!

<3

Palkóval Téten voltunk. Kijöttünk a papírboltból, ültünk az autóba, indulni akartam a következő utcában levő gyógyszertárba. Ő, kihasználva, hogy se apa, se Marci, se Julcsi, úgy gondolta, hogy ezen a rövid szakaszon rendhagyó módon elöl fog utazni az anyósülésen. Hátul lenne a helye, de egészen biztos, hogy majd rákezd, hogy naaaa, most az eeegyszeer, anyaaaa! Gondoltam, előbb célt érek a biztonsága emlegetése helyett, ha eszébe juttatom a rendőröket (igen, mert autózás terén, vagy bármiféle közlekedés közben nagy, nálunk nagyobb hatással vannak rájuk, mint mi), s így próbálom rávenni, hogy mégiscsak hátraüljön az ő ülésébe.

– Figyelj, Palkó! Tudod, itt Téten több rendőr van, mert a közelben van a rendőrörs is. Mi van, ha meglátnak és megbüntetnek? – mondtam neki jó mélyen a szemébe nézve.

Gyorsan átgondolta a pro és a kontrát, s egy pillanaton belül látszott a felcsillanó szemén, hogy valóban belátta, hogy nem lenne kellemes egy ilyen rendőrtalálkozás. Mindjárt mászik is hátra, gondoltam, így aztán elégedetten dugtam a kulcsot indításra. Erre Palkó ezt mondta nagy titkosan suttogva:

– Jó, akkor ide lebújok! – és eltűnt az anyósülés előtt a kesztyűtartó alá.

😀

 

A kétéves, ha telefonál, fülel. Élvezi, hogy a kis készülékből jön ki a hang, az a hang, amit annyira jól ismer. Hallgatja, és maga elé képzeli a tulajdonosát. A mamát, apát, anyát. A kétéves, ha telefonál, fülel, hallja a kérdéseket: “Hogy vagy, Ági? Jól vagy?” A kétéves ilyenkor bólogat. “Játszol? Mit játszol?” A kétéves ilyenkor mutogat. Mutat a babára, amit épp az imént altatott el, mutat a toronyra, amit éppen épít. “Aludtál délután?” A kétéves rázza a fejét. Legalábbis a mi kétévesünk.

Ági két éves és szokott telefonálni. Szokta követelni a készüléket, ha valaki hív minket. Így volt azon a szombat reggelen is, amikor Apácska dolgozott és hazatelefonált. Épp azután történt, amikor nagy gonddal kiválasztottuk az aznapi virágos szoknyácskát, hozzá a fehér, tündéres harisnyát, sőt Ági már bele is bújt és nagy vigyorral, büszkén, csinosan kérte el a telefont. Volt bólogatás, mutogatás, közben végig fülig mosoly. Kihallatszott a telefonból, hogy Apácska már letenné, mert dolga van, így visszakértem Ágitól a telefont. “Szijá ápá!” – búcsúzott el apjától, s rögtön szomorú képet vágott, a mosolya eltűnt és azt mondta: “Nem mondta ápá, hod cép vadok…”

Szóval a kétéves, ha telefonál, azt gondolja, látja őt az, akivel beszél. Bókot vár, főleg az apjától, főleg, ha már megszokta azt.