‘gyermeki gondolkodás’ kategória archívuma

Tavaly Marcit a legnagyobbnak szóló kiváltságként – legalábbis így adtuk elő, hogy úgy gondolja, hogy hatalmas dolog tudni a felnőttek titkáról – beavattuk a karácsonyfa rejtelmeibe. Abba, hogy mi, szülők választjuk és díszítjük fel. Rákérdezett az ajándékokra is, de nem volt szívünk a padlóra küldeni azzal, hogy ott is lebuktatjuk magunkat. Bár valójában a karácsonyfahír sem hatotta meg, sőt, inkább kérte, hogy majd ő is hadd díszíthesse.

Idén újra téma lett, vajon Marci a barátaitól tudhat-e már arról, hogy a susogó szárnyú, csilingelő hangú, titokzatos angyalok helyett két lábbal a földön járó, hol simogató hangú, hol dörmögő, földi anyja és apja csempészi az ajándékokat a fa alá. Apácska volt az,  aki előre sajnálta, és együttérzett fiával, hogy micsoda csalódásként fogja megélni a leleplezést, annak ellenére, hogy ő maga nem emlékszik semmiféle lelki törésre gyermekkorából.

Semmi jel nem utalt arra, hogy már tud az ajándékozás hátteréről. Már októberben hosszú levelet írt a kis Jézusnak és az angyaloknak, ahogy beszélgettünk, lehetett érezni, hogy él még benne a csoda, és csillogó szemmel örült idén is, égre emelve köszönte meg az angyaloknak az ajándékát. Ma reggel úgy alakult, hogy volt tíz percünk beszélgetni. A nappaliban olvastam, mindenki aludt, csak Marci ébredt és jött mellém.

– Nagyfiacskám, milyen volt a karácsony?

– Nagyon jó!

– Minek örültél a legjobban? – tértem a lényegre, kicsit terelve a témát rögtön az ajándékozásra, még mielőtt beszél a kedvenc sütijéről, meg a Reszkessetek, betörők! című filmről, amit most először nézhetett meg, és rengeteget nevetett rajta.

– Annak, amit tőletek ka…. – hirtelen rám nézett, mintha lebukott volna valami hazugsággal. Én pedig kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. – Tudod, anya, mi az iskolában beszélünk ám ilyenekről.

– Milyenekről?

– Hát hogy ti veszitek az ajándékot.

Próbáltam jelentőségteljesen olyan képet vágni, amiben benne van a meglepettség is, a természetesség is, meg az, hogy na most akkor véglegesen bizonyos értelemben Marci nagyfiú lett a tesók között. Gondoltam, most már csak azt kell kideríteni, hogy hogyan érintette mindez az elsőszülöttünk lelkét. Nagy levegőt vettem hát, és megkérdeztem:

– Értem. És bánod, hogy nem az angyalok hozzák az ajándékokat?

Bánatos arcot vágott, olyan tipikusan oldalra fordította a fejét, és bólintott. Apácskának igaza lett, szívem szakadt meg… És még háromszor kell ezt megérnem… Aztán megszólalt:

– Azért, mert azt mondtad egyszer, hogy az angyalok a szeretetükkel szerzik az ajándékokat, de nektek meg kell vennetek pénzért.

Még annál is jobban megérkezett földre, mint ahogy valaha is gondoltuk volna! Nem hiába, nagyon anyagias és spórolós az én nagyfiam.

 

Mi lesz abból, ha egy háznál egy nap lesz két macska, a családban demokrácia van és macskanévadó rendvezvényre kerül sor?

Egy nagy lapra került a táblázat, első oszlopába a jelenlevők neve, az első sorba a két macsek külső jegyei, a táblázatba pedig mindenkinek a névjavaslata. Többek között ilyen jobbnál jobb nevek, mint Csuriz, Lapos, Lukrécia, Boci, Palacsinta vagy Tigris. Javasolt a legkisebb is.

Ági, mi legyen ennek a cicának a neve? – mutattuk neki a délutáni alvás után az új háziállatunkat.

Cica – válaszolta mosolyogva, mi meg nevettünk.

Rendben, beírjuk. No és mi legyen a másik cicának a neve? – kérdeztük.

Másik Cica – s ahogy elnevettük magunkat, nevetett velünk együtt.

Így kerülhetett sor arra, hogy három rendkívüli humorérzékkel megáldott családtagunk a fekete-fehér foltos macskának Másik Cica nevet szavazta meg, s mivel a többi 1-1 voksot kapott, ez lett a nyertes. A csíkos cicánál már szorosabb volt a verseny, végül itt is Ági, utolsó szavazóként, döntéshozó lett, ugyanis a szavazatok száma megegyezett Palacsinta és Tigris nevek mellett, ezért lerajzoltam Ági elé két cicafejet, megegyeztünk, hogy melyik melyik, és kértük mutasson rá, melyiket szeretné.

Palacsintaaaaa! – ujjongott kitörő örömmel Julcsi, miután Ági meghozta a döntését és az ő javaslata lett a befutó.

Így lett egy szőrös Palacsintánk és egy vezetéknévvel is büszkélkedő Másik Cicánk.

 

 

A teraszon voltunk, az asztal túlsó oldalán velem szemben Palkó, mellette Julcsi. Én szilvát magoztam, ők pedig az egyik kedvenc feladatukat végezték: zöldbabot daraboltak vágódeszkán. Beszélgettünk, éppen az ovikezdésről, amikor Palkó szorgos keze egyszer csak megállt, lassan felemelte fejét, rámszegezte tekintetét.

– Anya, te meg fogsz halni! – mondta, mintha valami látomása lett volna hirtelen.

A döbbenettől pár másodpercre megszólalni sem tudtam, az futott végig az agyamon, hogy pár hete majdnem sikerült is, ha Katalin nővér fel nem ébreszt. A mosoly, ahogy megjelent az arcomon, rá is fagyott. Aztán csak azt tudtam mondani, hogy valójában mindenki meghal egyszer.

– De nem most! Majd ha 99 éves leszel! És aztán fel is támadsz! – nyugtatgatott engem és talán magát is Palkó. Majd Julcsi a legnagyobb természetességel hozzátette, mintha ezen már sokat gondolkodott volna, vagy mintha ő is a ház faláról akkor olvasta volna le a látomása szövegét:

– És akkor majd Betti lesz a neved!

Aztán ahogy ez a téma felmerült, úgy merült is feledésbe másodperceken belül.