‘iskola’ kategória archívuma

A Római Birodalom bukása Kr. u. 476-ban volt. Na, azt úgy jegyzem meg, hogy a 4-hez 3-at adok, úgy kapom meg a 7-et, vagyis a következő számot. Azért 3-at kell hozzáadni, mert a 476 háromjegyű. A 7-ből 1-et kell kivonni, hogy a következő számot kapjuk, ami 6. Azért egyet vonunk ki, mert már csak 1 szám van hátra a 3-ból. Tehát csak az első számjegyet, a 4-et kell megjegyezni. Mmm, azt meg arról jegyzem meg, hogy négyen vagyunk tesók. De azt hogy jegyzem meg, hogy azt kell megjegyeznem, hogy négyen vagyunk tesók?

Nem mindig ilyen vicces a töritanulás.

Miért van sokszor, hogy a reggeli készülődés jól megy, már örülök előre, hogy most nem úgy fogok beesni becsengetés előtt, és akkor… …elszakad a cipőfűző, vagy szétmegy a kabát cipzárja, nem találjuk a sapkát. Ennél rosszabb az, ha mindenki indulásra készen – cipőben, kabátban, háton táskával, kézben szatyorral, tornazsákkal és Ági-kézzel, s egyik kicsinek nagyvécézni kell. Ennél még dühítőbb, ha tél van, és nemcsak cipő és kabát, hanem kezeslábas és dupla nadrág van a gyereken. Ennél borzasztóbb az, ha nem ér el a vécéig. Ennél már csak egy rosszabb eset van, ha mindez nem 1, hanem mondjuk 2 gyerekkel történik meg.

A fenti helyzet megkoronázása az, hogy gyors megoldásként autóval akarok indulni, aztán amikor a kulcsszekrénybe nyúlnék, rájövök, hogy Apácska hajnalban elment a kocsival.

Még egy kellemetlen helyzet, amikor a vasárnapi ebéd főzésekor koppanok, hogy elfogyott a levestészta/só/bors. Vagy a sütibe 2 bögre cukor helyett ugyanennyi sót kevertem.

Aztán. Tejet forralok, már melegszik, egyre forróbb, már emelkedik. Biztosan akkor fog kifutni és betelíti a tűzhely egész felületét, amikor épp csak  elfordulok, hogy bögréket vegyek elő kakaónak.

Ha az ember lánya, ne adj’ Isten, kavicsot fest, és épp a legsikerültebb darabot fejezi be, az utolsó ecsetvonást ejti meg elégedetten a kő felületén, no, abban a pillanatban fogja valamelyik gyermek meglökni a jobb  kezét.

Ha egyszer, egyetlen egyszer megengedem házi feladat írása közben, hogy ott legyen egy pohár víz az asztalon, hogy bele tudjon kortyolni szegény gyerek, ha megszomjazik, törvényszerű, hogy az a pohár folyadék, rossz esetben szörp, rá fog borulni a füzetre, könyvre, kellemetlenebb helyzetben tájékoztató füzetre.

Még egy képtelen helyzet, amikor reggel kiteregetem az udvarra a tiszta ruhákat: vagy elkezd esni az eső, vagy a közelben valaki tüzet gyújt.

Mindezek azért jutottak eszembe, mert szeretném kérni, hogy ne legyen ilyen megviccelés akkor, ha épp elkészülök egy munkámmal, és szeretném lementeni a pendrive-ra, vagy a gépre. Se a villany ne menjen el, se a gép ne fagyjon le, és ne is nyomjak meg véletlenül egy ismeretlen billentyűkombinációt.

Köszönöm.

 

 

 

Ősz van. Annak minden szépségével nyűgjével. Pocsolya, egyre több ruha, nem vízálló cipő, mindenhol száradó esernyő. Marcinak ilyen például a trikó.

Már első tanítási héten tettem ki neki azt is. Nem is gyanakodtam, hogy nem veszi fel, még akkor sem, amikor másnap készíteni akartam az aznapi ruhákat, és a trikós fiókban felfordulást láttam. Gyorsan rendbe szedtem és kivettem egy újat. Eltelt megint egy nap, ismét nyúlok a fiókba, ugyanúgy összegyűrve van egy trikó felül. Aztán épp vetkőzéskor léptem a fürdőbe, látom ám, hogy amint Marci lehúzza a pólóját, már csak a meztelen felsőteste marad. Rögtön leesett a tantusz, reggelente öltözéskor ő maga gyűri vissza a fiókba a kikészített trikót, nehogy zaklassam a felvételével.

– Marci, miért nem hordod a trikókat?

– Anya, az olyan ciki.

Döbbenten állok és nézek, a fejemben meg bevillannak sapkátlan tizenévesek, meg haspólós kamasz lányok, akiknek és szüleiknek a felelőtlenségéről meg voltam győződve anno, amikor még az én kicsi Marcim még csak 3 vagy 4, de akár 8 éves volt, és az volt rajta mindig, amit épp én ráadtam. Most meg itt vagyok, a harcok küszöbén, és íme, megjelent az első cikiség a trikó formájában. Eljött az idő, amikor már a szülők véleményénél, meg az egészség megőrzésénél is fontosabb, hogy mit gondolnak a kortársak.

Azért elmondtam neki, hogy hűvösek a termek, ott üldögélni egész nap egy szál pólóban nem épp a legjobb, de fegyverszünetet kötöttünk. Az egyezményünk szerint a hosszú ujjú pólóját nem fogja levenni az órákon, és hogy a téli időkben lesz olyan, hogy kötelező lesz a trikó.

Szerdán délután, amikor hazaértem, láttam a tornazsákját a sarokban heverni.

– Marci, miért hoztad haza a tornacuccodat már ma?

– Holnap már nem lesz tesi! Úgyhogy már tehetsz ki trikót!

Nevettem.

Nézem a pozitívumát a dolgoknak. A nagyfiam teljesen egészségesen fejlődik, lesz kisfiúból kiskamasz.

 

Sokmindenben megéltük már az elsőt. Első csók, első várandósság, első kibújó fog, első családi nyaralás – sorolhatnám. Idén az első táboron vagyunk túl, Marci első táborán. Rengeteg élmény, önállóság, alig szennyes ruha, fáradtság.

No és ismerkedés. Megtudtam pár dolgot az én nagyfiamról. Az utazótáskájába tettem némi nasit és hogy érezze az anyai gondoskodást akkor is, amikor nem vagyok vele, tettem 5 almát, egyet-egyet minden napra. Nem gondoltam, hogy meg fogja enni, azt hittem, hazahozza és enyhén nyomottan fogom előkotorni a a kekszek és krékerek üresen összegyűrt zacskói közül. Nem!

“Anya, bocsánat, egy almát nem ettem meg, mert hétfőn kaptunk az ebéd mellé egy barackot, és azt gondoltam, az az egy gyümölcs elég arra a napra.”

Naná, hogy örült anyai szívem! Ennél jobban akkor, amikor egyik anyatársam azt mesélte, mit válaszolt Marci, amikor arról beszéltek, hogy miért nem akarta elfogadni a többiek ajánlatát, miszerint felhívhat engem az ő telefonjukról.

“Így is eléggé hiányzott anya, ha még beszéltem volna vele, még jobban hiányzott volna.”

A vallomások vallomása!

Pénteken reggel Ági felébredt, éppen csak kinyílt a szemecskéje, összeráncolta a szemöldökét, rám nézett és azt kérdezte:

“Páci? Houvám Páci?” (Marci? Hol van Marci?)

Édesemnek az ötödik napon már csak hiányzott a bátyusa. Aznap este mentünk hozzá bemutatóra, azt nézhettük meg, mit tanultak a hét folyamán. Látszott Ágin, hogy nagyon várja a nagy találkozást. Volt is öröm, amikor meglátták egymást. Ági átszellemült boldog arccal nézett fel rá, simítva meglegyintette a térdét, és azt mondta: Páci! Valami olyan hanglejtéssel, hogy azt lehetett mellé hallani, hogy na, Marci, végre előkerültél, te kis kópé! A nagytesó is örült ennek, le is guggolt hozzá, nézték egymást, aztán lenyomtak egymásnak egy puszit. Majd indultunk le a bemutató helyszínére, ők természetesen kézenfogva. Nagyon megható volt!

Azt hiszem, hogy egy anyának az egyik legfontosabb és legörömtelibb dolog az életében az, hogy ha a gyermekei szeretik egymást.

Sms-t jelző csipogásra ébredek. Kitapogatom a telefonomat a párnám mellett, ahogy kioldom a billentyűzárat, látom az időt, 7.18. “Szia. Készülhet közös kép a fiúkról?” Beindulnak a fogaskerekek… Közös? Kép? Fiúkról? Egyre olajozottabban kapcsolódnak a fogak egymásba… Kép, fénykép, fényképezés. Milyen nap is van? Tegnap esős, szomorkás nap volt, igen, igen, vasárnap. Akkor ma hétfő! Vagyis suli! Jesszus, akkor elaludtunk! háromnegyed 8-ra kell odaérniük. Ez a fényképezés is új infó! Minden egyes nap azzal várom haza őket, van-e jegy, van-e matrica, van-e üzenet, kivéve múlt pénteket. Nem kérdeztem,  nem mondták. Amíg fejben megkeresem  a fehér inget, blúzt és fekete nadrágot és szoknyát, felállítom a vasalódeszkát, bedugom a vasalót, és irány a gyerekszoba. Jó reggelt, jó reggelt, gyorsan, Pál, Kata, Péter, stb. keljetek, hétfő reggel van, elaludtam 10 perc múlva indulni kell, ébredjetek, ma fényképezés is lesz, nem is mondtátok, ma csak víz és a tegnapi maradék sütivég lesz reggelire, hova tetted, Julcsi, a harisnyádat, Marci, akarsz a barátaiddal közös képet az osztályképen kívül? Gyors válasz az sms-re, igen, persze, lehet közös kép, és köszi, hogy felébresztettél az üzeneteddel. Vasalatlanos ládából elő az ünnepi garnitúrát, gyors vasalás, nem alapos, mert úgyis elülik meg hátul állnak, mert magasak, nem fog látszani. Tízórai, tornacucc, táskaellenőrzés. Gyertek, gyertek! Juj, az a cipő milyen sáros, törlöm! Voltál már pisilni? Azt már csak magamban mondom, hogy nyugodt reggeli közben akartam a környezetismeret új fejezetéről beszélgetni Marcival, hátha megírja az elmaradt felmérőt. Hát akkor a beszélgetés helyett egy imát mondok érte negyedik óra idején. Jól van, 7.38, már csak Julcsinak kell egy frizura, amivel majd 20 év múlva is szívesen néz a fényképen magára, és kész is. Indulhatnak!

Amiért hálás vagyok: mindeközben egyik kicsi se ébredt fel.

Amilyen megfigyelést tettem: ha szorít az idő, a gyerekek is és én is többre vagyunk képesek.

Ti pedig abba láthattatok bele, miért is vagyunk késős család (a genetikán kívül…)