‘iskola’ kategória archívuma

Van, aki nem örül, ha észreveszi, hogy a gyerek örökölte a szeme állását? Létezik olyan család, ahol nem derülnek azon, hogy a gyerek ugyanúgy jár vagy épp vakargatja  a fejét, ahogy valamelyik szülő? Nem vicces-e, ha sok sztori adódik az évek során abból, hogy összekeverhetően hasonló a hanguk?

Marci viselkedésében akkor ismertem magamra, amikor osztálykirándulásokról, máshol egyedül nyaralásból, iskolai túrákról holtfáradtan jött haza, nem volt érdemes hozzá szólni, mert morgáson, jajgatáson, bunkóságon kívül mást nem kaptunk válaszként. Hiába tudta, hogy egy jó tál hazai főtt étel vagy egy nagy pohár víz, meg elnyúlás az ágyon és élménybeszámoló átlendítheti a fáradtságon és erőt meríthet még az esti nagy alvásig, nem segített magán – helyette elkezdett játszani, testvéreit önző módon a rögtön kisajátított szobából ki is küldte. Ennél rosszabb esetben vad biciklizésbe vagy famászásba kezdett, hogy az erejét a végletekig merítse.

Én ennek a hasonlóságnak nem tudtam önfeledten örülni. De nagyon megértővé tett.

Amikor az idei osztálykirándulásra készítettem az elemózsiáját, már előre tudtam a sok év tapasztalatát, és felkészítettem magamat és a jelen levő családtagokat, hogy bizony Marci ezeket a szendvicseket, nasikat, gyümölcsöket és innivalókat csak megutaztatja, és mivel 1. nem eszi meg, 2. ráadásul cipeli is őket, 3. ezáltal, meg amúgy is kifárad, 4. és mellesleg rám hasonlít, a lehető legrosszabb viselkedésre számíthatunk estére. Anyukám kételkedve és optimistán megjegyezte, hogy hát minden gyerek a buszra ülve rögtön enni kezd, én tisztáztam vele, hogy igen, nyolcadikban, de nem harmadikban, ráadásul nem az én nagyfiam.

Szóval elment. Négy után kezdtem edzeni magam estére, nem kezdtem bele semmi nagy dologba, mondogattam magamban, hogy megértően kell majd szólni hozzá, vagy épp  nem is szólni, csak kivárni, mire ő mesél, elfogadni, ha épp nem is akar megszólalni, készen állni a taktikákkal, amikkel majd gyorsan leültetem az aznapi ebéd elé.

Megjött. Mosolyogva, ha nem is udvariasan (Helló, dili Julcsi!), de köszönt. Közben csócsálta a csipszet, a másik kezével meg átadta a szuvenírt. Mert hogy azt is vett! Rögtön a legnagyobb élményekkel kezdte, hogy két gombóc fagyit lehetett kérni a Lufi fagyizóban, meg hogy meglepetésként vonatoztak is. Jókedvűen rögtön, veszekedés nélkül bekapcsolódott a tesók játékába. Vacsora közben, szigorúan betartva az időrendi sorrendet töviről hegyire elmesélt mindent, mikor, hol, kivel, mit, hogyan, mennyiért. Kérdeztünk és válaszolt. Kedvesen.

Nem tudom, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést. Pannonhalmi Apátságban is jártak, megszállta a hely szelleme? Vagy az segített, hogy nem mentünk elé, hagytuk a barátjával hazasétálni? Vagy az a marék csipsznyi szénhidrát segítette ki, amit hazáig elrágcsált? Mindenesetre már nem rám hasonlít. Ennek ellenére boldogan tettem a tesók elé a madárlátta szendvicseket és almagerezdeket.

Ui.: Palkó reggel így búcsúzott el bátyjától, minden alap nélkül: “Szia, Marci! Aztán figyelj oda, nehogy bepisilj!”

a

Reggel mindenki készülődött, Marci a táskájába pakolta a kint felejtett tolltartóját, Julcsi öltözött, két kicsi játszogatott, én meg reggelikészítés közben ismételtem Marcival a környezetismeret tanulnivalót a tűzről. Melyek az égés feltételei, mik az égéstermékek, hogyan történik az égés. Aztán ahhoz a témához értünk, amelyhez már a többiek is hozzá tudtak szólni: mivel oltjuk a tüzet.
– Ha olaj ég?
– Vízzel! – vágta rá határozottan Palkó.
– Nem – és elmagyaráztam, hogy azzal miért nem lehet és nem szabad.
– Porral oltóval – mondja a helyes választ Marci.
– Igen. És mivel oltjuk el a kigyulladt asztalt?
– Azt vízzel – mondják szinte egyszerre.
– Igen. No és a DVD-lejátszót?
– Porral oltóval.
– Jól van.
– És mi van akkor, ha a hajunk ég? – teszi fel Julcsi a csajos kérdést. (Talán már majdnem gyulladt fel a hosszú haja valamelyik gyertyagyújtáskor???)
– Hát, akkor nem fogunk tetszeni a lányoknak – jelzi Marci a nagy problémát ezzel kapcsolatban, orrát felhúzva, fejét vakarva, teljesen komolyan.
Hát így állunk. Májusban lesz 10 éves.

a

Miért magas egy anya telefonszámlája? Háromszor annyi, mint egy apáé? 67 sms? Hogy a csudába?

A lánykának szülinapja volt. Anya szervezi a családi köszöntést és a barátnős zsúrt. Délelőtt küld 5 üzenetet a családtagoknak, a hétvégén melyik nap jó nekik erre. Az akkor nem válaszolóknál délután még egyszer rákérdez. Amikor megvan a családi köszöntés napja, megkérdezi a lánykát, kit szeretne meghívni. 6 lányt 5 szülővel (vagyis telefonszámmal), mert ketten ebből testvérek. Öt telefonhívás következik. Vagyis következne. Lesz belőle még pár, mert az okostelefonját legutóbbi javításnál úgy sikerült helyrehozni, hogy a telefonkönyv nagyját törölték. Szóval rá kell kérdeznie F és G és H szülőnél, hogy végre a szükséges A, B, C, D, E szülők telefonszáma meglegyen. Ha már D és E szülőkkel is beszélt, akkor üzenetekben megerősíti A, B és C szülőt, hogy órára pontosan mikor is várják a szülinapi mulatságra a vendégeket.

Másnap reggelre a fiacska lebetegszik. Anya felhívja osztályfőnökét, hogy nem megy iskolába. Természetesen egy gyors fogadóórát lezavarnak. Aztán hívja a gyerekorvost, időpontot kér. Miután megvan, hívja a nagyit, hogy a két kicsit ne kelljen az orvoshoz cipelnie a vírusok és bacik közé, hadd maradjanak vele. Ezután három gyerekestül, táskástul, mindenestül slusszkulcsot fordít. Az autó nem indul, lemerült az akkummulátor. (….) Hívja apát, hol az aksitöltő, hova tegye, hova dugja, hova csipeszelje, hogy kapcsolja be, meddig hagyja ott. És amíg mindezt megcsinálja, apa a vonalban adja az instrukciókat. 10 perc, indulhatnak. Előtte hívja a gyerekorvost, hogy mi történt, az időpontra nem érnek oda, de ugye fogadja még őket. Igen.

Gyógyszertárban nincs készen az a kenőcs, ami kell. Viszont kell. Telefon apának, munka után tud-e menni érte. (Ha nem sikerült volna neki elhoznia, telefon barátnak, keresztapának, szomszédnak.) Hazaérve előveszi A, B, C, D és E szülők telefonszámát és tárcsáz. E szülőt nem éri el, így felhívja újra D szülőt és elkéri E szülő egy másik telefonszámát. Közben megírja a közös üzenetet a családtagoknak is, hogy betegség miatt a szülinapozás egyelőre jegelve.

Ha mindez megvan, gyors ügyintézés munkaügyben. Aztán rácsörget fiacska egyik osztálytársának anyukájára, elkéri a házi feladatot és hogy mivel foglalkoztak aznap az iskolában.

Majd mivel anya is társas lény, laza 10 perces csevej a barátnővel.

Szóval. Van még kérdés? (Apácska???)

a

Egy ajándék legyen olyan, aminek örül az ünnepelt. Az sem baj, ha a szülei is örülnek neki. No meg az sem, ha az ajándékozónak is hasznára válik.

Marci szeretett olvasni. Megtanulta a betűket és olvasott. Vicceket, a megyei lap Garfield képregényeit, fiús kísérletezős könyveket. Aztán beiratkozott az osztályfőnöke segítségével az iskola könyvtárába, és hetente hozta-vitte, olvasta a könyveket. Nem mondom, hogy több száz oldalas regényeket, de rendszeresen olvasott. Aztán jött az első kötelező olvasmány. Azóta hiába próbáltam rábeszélni a félbehagyott jutalomkönyvre, meg a barátjától kölcsönkapott regényre tele képekkel.
Ez az állapot így tovább nem maradhat, éppen elég lesz majd, ha kamaszkorában keres magának valami “menőbb” elfoglaltságot az olvasás helyett. Így egyik este feltűnően félrevontam a többiektől, hogy érezze, amit mondani fogok neki, az csakis rá, az elsőszülöttünkre tartozik.
– Figyelj, Marci! – néztem mélyen a szemébe. – Nemsokára itt van Julcsi szülinapja. Elsős lett, megtanult olvasni, és valami ehhez méltó ajándékra gondoltam, amit te adhatnál neki.
Összeráncolta szemöldökét és kérdőn nézett rám.
– Arra gondoltam, hogy mivel te vagy a bátyja, a nagyfiú, aki már sok könyvet elolvasott, tagja vagy a könyvtárnak is, Julcsi meg talán még azt sem tudja, hogy hol van, szóval szerintem nagyon örülne, hogy elvinnéd oda és segítenél neki beiratkozni. Aztán a polcokon megmutathatnád, honnan szoktad azokat az olvasólétrás könyveket választani, azokat te is nagyon szeretted, biztosan neki is tetszeni fog.
Az első reakciója természetesen a kiskamaszos “jaj, neee”, “nem akaroooom” volt. De tudtam, hogy ez csak a felszín, és alatta már elképzelte, hogy igenis büszkén fogja felkísérni a könyvtárba a húgát. Így aztán nem kezdtem rábeszélni, hanem rövidre zárva azt mondtam neki, hogy nézze meg a faliújságon a könyvtári nyitva tartást.
Másnap mindketten nagy örömmel, büszkén jöttek haza, mutatták a kölcsönzött könyveket, és azóta takarodó után többször kell rájuk nyitnunk az ajtót, hogy aznapra már hagyják abba az olvasást.
Nem hiába, ha célt akarunk érni, tudnunk kell, hogyan és mikor tálalunk a férfiaknak dolgokat, akár 10, akár 37 évesről van szó.

– Na, gyere, de most halkan mondd, nehogy Ági felébredjen. De ugyanúgy szépen artikulálva, kifejezően és ne hadarj!

Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony

– Nem jó. Tudod, hogyan.

Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony. Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy őneki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle. – No – mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából. – Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát. – No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád – évelődtem vele. – Olyan nincs – rikoltotta a gyönyörű muzsika. – Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt? …

– Ne a lábujjaiddal játssz! Figyelj oda! És ne kapd el a szavak végét. Nagyon hadarsz! Holnap nem arra lesznek ám kíváncsiak, hogy tudod-e. Hanem hogy hogyan tudod! … Izgulsz?

– Igeeen! Azon, hogy én nyerem-e meg.

– Szeretnéd?

– Igen, nagyon!

– Na, akkor folytasd. Ahogy megbeszéltük.
Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm. No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába. – No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még. Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgálóbaba is, kisasszonybaba is, de még bárókisasszony baba is. – Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz most ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta. – Ez a grófkisasszony baba – mutatta be büszkén. Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.

– Na, miért akadtál meg?

– Anya! Valakinek ilyen rövid van ám! Az nagyon könnyen megtanulhatta. A Nórikának meg egy egész oldal meg még egyszer majdnem egy egész oldal.

– Hú, az igen. Nehéz lehetett olyan sokat megtanulni.

– Hát, biztos. De azért könnyebb lehetett, mint nekem, mert neki nincs tesója és nem is kell neki ennyire suttogva mondani, mert nem alszik náluk senki.

– Ez igaz. Folytasd! – De már ilyent…
– De már ilyent ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta. – Ez a hercegkisasszony baba! Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom. Hukk!  – Csak még királykisasszony babám nem volt. Hukk! Azt adj nekem, bácsim, a körte­muzsikáért. – Hát  hukk! majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Anya, és mi lesz, ha holnap is csuklani fogok, miközben mondom?

– Akkor majd biztos leállítanak és előre engedik a következőt a sorban, és te majd akkor mondod, ha már nem csuklasz.

– Hm, jó. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában. Anya, nekem úgy sokkal jobban tetszik, hogy ‘akár babát lehetett volna a héjába ringatni’, így fordítva.

– …

– “Nini, hátha lehetne is!” – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasz­tottam az alsó hajára. – Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak – biztattam magamat. A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára. Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé. – Itt a királykisasszony baba. Anya, ugye nem felejtetted el, hogy milyen babát szeretnék karácsonyra? Olyan igazi 3 kilós babát.

– Igen, tudom. Majd megírjuk a kis Jézusnak a levélben. Böske kerekre…

– Böske kerekre nyitotta a csillagszemét. – Milyen királykisasszony ez?

– Nem! Micsoda királykisasszony ez? Meglepődve kérdezd, mint aki nem tudja, mi az, amit lát.

Micsoda királykisasszony ez? – Hát dióbél királykisasszony. – Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja. Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.

– Ügyes vagy! Jól van, hozd a könyvet, most én olvasok Nektek.

Az én nagylányom csakugyan olyan lányka, amilyen még senkinek se volt, és senki másnak nem lehet!