‘kisfiam’ kategória archívuma

– Palkó, Ági, gyertek! Valami fontosat kell megbeszélnünk – figyelmesen néznek rám. – Tudjátok, amikor jártatok oviban még a nyár előtt, elvittelek titeket oviba, aztán átmentem az iskolába dolgozni. Tanítottam a gyerekeket. Hétfőn megint dolgozni megyek. Ilyenkor nyáron a gyerekek nem tanulnak, hanem táborba mennek, ahogy Marci és Julcsi is szoktak. Hétfőn a gyerekekkel megyek táborozni, a nagytesókkal is, ott leszek velük másik tanító nénikkel, és együtt vigyázunk a gyerekekre. Hét napot nem leszek itthon, hatot alszunk ott. Veletek a mama és apa lesznek majd.

Palkó (6) eltakarja az arcát, oldalról látom, hogy torzul az arca és egyszer csak nagy zokogásban tör ki. Ági (3) rögtön megszólal, még mielőtt átölelhetném Palkót:

– A mama meg az apa itt lesz velünk, ne sírj!

<3

a

Palkó hat éves lett.

Palkó, aki a legkönnyebben született, pontosan akkor, amikor ő akart. Senki és semmi nem sürgette, mégis másfél óra leforgása alatt világra tornázta magát. 2009. július 9-én 9 órakor. A 9 a teljesség száma. Valahogy tényleg olyan teljes, olyan különleges. Nem elég, hogy könnyen tud a családi összejövetelek középpontja lenni és maradni, még a mellettünk elhaladó autó idegen sofőrjét is arra készteti, hogy átkacsintson rá és intsen neki.

Palkó törekszik a teljességre, a mindenre. Mindent ki akar próbálni, mindent ott és akkor. Akar mindent birtokolni, mindent megkíván, mindent kiharcol(na). Úgy érzi, mindent megtehet másokkal, viszont mások semmit sem tehetnek meg vele. Például ha Marcit rúgja a lábaival, ökleli a kezeivel, közben az arca olyan kifejező, hogy már attól elfutnék a sötétben (megnyugtatásul, Marci mindezen nevet), szóval a nagy hevületben Marci egyszer csak visszabök a mutatóujjával, Palkó olyan ordításba kezd, hogy zeng az utcavég.

Mert Palkó nagyon érzékeny lélek. Ő az, aki megköszön mindent. Ha a kedvenc tányérját tettem ebédkor elé, hogy vettem a tortájára színes cukrot, hogy elhívtam a barátját játszani, hogy levágtam a körmét. Ő az, aki mindennek örül. Ha kinn alszunk vele a sátorban, ha választhat a reggelikor kettő közül, ha elmegyünk Kiflivel sétálni, ha meghámozom a barackot.

És ő az, aki nagyon tud szomorkodni is. Ha csak két palacsinta jut neki az ebédről megmaradtból vacsorára, ha nem autóval utazunk, hanem vonattal, ha uncsi valami, amit csinálnia kell.

Palkó szivacs. Könnyen tanul mindent. Hogyan kell a peonzát kidobni, hogyan kell a számítógépet bekapcsolni (kb. 4 évvel előzte be bátyját), hogyan lehet csúnyán beszélni. És ha utóbbin rajtakapjuk egész arcát eltakarva elszégyelli magát, és sírni kezd.

Palkó nagyon kitartó, eltökélt és céltudatos. Nem adja fel a kosárra dobást ez első kihagyásnál, nem dobja a sarokba az ugrókötelet, ha a lábai a kötélbe gubancolódtak, nem csalódott, ha nem sikerül úgy a rajza, ahogyan szeretné. Mindig megpróbálja még egyszer és még egyszer és még egyszer.

Ha majd feltételes módot tanítok angolórán, a példamondatokat egészen biztosan tőle fogom lopni. “Ha majd akkora leszek, mint Marci, én is egyedül megyek iskolába.” “Ha majd nekem is akkora biciklim lesz, mint Marcinak, én is mérni fogom a sebessségemet.” “Ha lány lennék, én is ilyen szép lennék, mint Julcsi.”

Ez Palkó. Huncut mosollyal, két apró gribedlivel az orcáján, ja, és nagy bicepsszel, amire annyira nagyon, de nagyon büszke.

a

…teljesen hülyét magamból?

Péntek esténként Julcsit visszük lovagolni. Tegnap, mivel nem tudtam a faluban bevásárolni, nem figyeltük az ügetését, hanem beugrottunk a nagy gazdaságos áruházba megvenni a hétvégére valót.

30 fok volt, az autóban 45 fok. Piros lámpát kaptunk, sok autó volt előttünk, sokan mennek haza, vagy vásárolni. Mindenki türelmetlen, figyelmetlen a meleg miatt. Épp ezért történt egy koccanás a szemünk láttára, így már nemcsak a piros miatt, de a baleset miatt is várni kellett a hőségben. Szólt a rádió, hátul csönd volt, Ági se, Palkó se mukkant meg. Hátrapillantottam a visszapillantó-tükörben és látom, hogy Palkó bágyadtan néz ki az ablakon. Gondoltam, felrázom.

– Hahó!

Palkó rögtön figyelt, és ő is meglátott a tükörben, pillanatok alatt fülig ért a szája. Kihasználva a jó kis ütemes zenét elkezdtem “táncolni”. Mivel csak a tükörben látott, a fejemmel táncoltam, grimaszoltam, szemöldökömet húzkodtam fel s le, fejemet ingattam jobbra-balra, aztán a kezeimet a fejem mellé téve revűtáncosokhoz hasonlóan legyezőként megráztam, majd ütemesen tapsoltam az arcom előtt. Palkó, mondanom sem kell, kuncogott, Ági is meghallotta, már csupán Palkó kacajától ő is nevetett. Gyorsan eltelt így az a pár perc, és zöld lett a lámpa, az előttünk levő autók sofőrjei is megbeszélték a koccanásukat. Elindult a sor. Hirtelen a mögöttünk levő autó minket kikerülve balról mellénk hajtott, majd mind a négy utasa felém fordulva jelelt az ismert mozdulatokkal, ami arra utalt, hogy mi a bajom, nem vagyok normális, mit kötekedek. Kellett pár másodperc, mire leesett, hogy végignézhették a táncikálásomat a tükörben, s mivel a magas üléstámláktól a gyerekeket nem láthatták, gondolhatták, hogy nincs jobb dolgom, mint őket szórakoztatni.

Most lehet hangosan röhögni.

a

Reggel ébresztéskor izgulhatok, a négyből hármat milyen kedvében lelem. A két nagy mindig morci, mindig még álmos, mindig morog, mindig ellenkezik, mindig csítit, hogy ne énekeljek. Áginál valóban izgulhatok, kipihenve találom-e és nevet-e, miután kinyílik a szemecskéje, vagy megzavarom-e egy rózsaszín álmát, és üt, vág, rúg, ordít.

De Palkó. Palkó más. Ő mosolyog, már amikor meghallja az első jóreggeltemet. Lassú mozdulatokkal nyújtózkodik. Óvatosan nyitja a szemét,  közben kinyúl a takaró alól, és ha elég közel hajolok, megsimizi az arcomat és átöleli a nyakamat. Mosolyog és mosolyog. Amint már lát is, nemcsak néz a reggeli fényben, örül a kikészített ruháknak, ujjong, hogy a kedvence, meg hogy Eszter néni kedvence is egyben. Mosolyog és mosolyog. Fölpattan, öltözik, bár, ha kérdem, szeretne-e baba lenni, sokszor mondja, hogy igen, és akkor öltöztetem. Mindenét nyújtja és dugja, ahova kell, gyorsan, vidáman. És a lényeg, hogy mindig!

Öröm ébreszteni. Bearanyozza a reggelemet. Na, Palkóban bízom a holnapi hétfői hétkezdésnél…

Palkóval Téten voltunk. Kijöttünk a papírboltból, ültünk az autóba, indulni akartam a következő utcában levő gyógyszertárba. Ő, kihasználva, hogy se apa, se Marci, se Julcsi, úgy gondolta, hogy ezen a rövid szakaszon rendhagyó módon elöl fog utazni az anyósülésen. Hátul lenne a helye, de egészen biztos, hogy majd rákezd, hogy naaaa, most az eeegyszeer, anyaaaa! Gondoltam, előbb célt érek a biztonsága emlegetése helyett, ha eszébe juttatom a rendőröket (igen, mert autózás terén, vagy bármiféle közlekedés közben nagy, nálunk nagyobb hatással vannak rájuk, mint mi), s így próbálom rávenni, hogy mégiscsak hátraüljön az ő ülésébe.

– Figyelj, Palkó! Tudod, itt Téten több rendőr van, mert a közelben van a rendőrörs is. Mi van, ha meglátnak és megbüntetnek? – mondtam neki jó mélyen a szemébe nézve.

Gyorsan átgondolta a pro és a kontrát, s egy pillanaton belül látszott a felcsillanó szemén, hogy valóban belátta, hogy nem lenne kellemes egy ilyen rendőrtalálkozás. Mindjárt mászik is hátra, gondoltam, így aztán elégedetten dugtam a kulcsot indításra. Erre Palkó ezt mondta nagy titkosan suttogva:

– Jó, akkor ide lebújok! – és eltűnt az anyósülés előtt a kesztyűtartó alá.

😀