‘kislányom’ kategória archívuma

Ági bele akar kóstolni a kávémba, telemeri a kávéskanalat.
– Ági, nem szabad! Felnőtt ital!
– De én egy felnőtt kislány vagyok!
Jó reggelt!

 

A kicsik harmadszor kérnek vacsoránál a tésztából.
– Azt a bélpoklos bandáját neki! – kiált fel Apácska vidáman, örülve a betegség után az étvágyuk visszatértének.
– Nem vagyok pókos! – kéri ki magának Ági.

 

Az adventi koszorúra mindig megveszem a négy gyertya mellé még a két pótgyertyát, hiszen az első vasárnapi már elfogy, mire a negyedik gyújtódik.
Mindig meg is találom őket.
Januárban.

 

Áginak folyik az orra, pár percenként jön zsebkendőért. Sokadszorra ezt mondja:
– Már megint folyik az orrom! Hülye takny!

 

Palkó (6,5):
“Anya, arra gondoltam, hogy mától megcsinálom, amit kérsz tőlem. Mit szólsz?”

Legfőképpen szóhoz sem jutok.

 

Reggelente verseny szokott lenni, ki öltözik fel előbb. Ági szokott hívni:
– Anya, segíts! Nyerjük le a Julcsit!

 

Ma kártyáztunk. Ágnes (3) azt mondta a Fekete Péter kártyalapra mutatva:
– Ettől leszünk vesztesek.

 

 

 

Reggel hat órakor nyílik a gyerekszoba ajtaja. Ági megtorpan az ajtóban, ahogy meglát, leszegi fejét, hóna alá szorítja babáját, kezét a szája előtt tördeli, s alig hallhatóan azt közli motyogva:
– Anya, én azért nem szeretlek téged, mert amikor széromboltam a sínpályát, kinevettél engem.

Amikor a nagyok még kisebbek voltak, a kicsik meg még csak sejt méretűek, szinte mindig készítettem nekik adventi naptárt. Advent első vasárnapján meglepetten ébredtünk, jé, az angyalkák hoztak csomagokat, s mindegyik rejt valamit, s ha naponta bontunk egyet, karácsonyig elfogynak.
Ez a naptár az évek során egyre egyszerűbbé vált. Az utóbbi években mi magunk együtt tettünk a boltív fölé papírból kivágott gyertyákat, s minden reggel a gyerekek gyújthatták meg a lángot a következő gyertyán. Szentestéig egyre több gyertya “világította” az ebédlőnket.
Idén elgondolkodtam, hogy a két kicsi az angyalok hozta adventi naptár napi izgalmában nem is részesült még életükben. Úgy döntöttem, idén újra készítek adventi naptárt. Íme. Míg vágtam, ragasztottam, kötöztem, töltöttem, felcsíptettem, addig filmet néztem és zenét hallgattam. Feltöltő élmény volt így alkotni, titkot előkészíteni. Hajnalban végeztem, mikor Apácska már kelt és készült a munkába. Még ő is megdicsérte, nagyon örült, hogy újra alkottam, hogy örömöt szereztem ezáltal magamnak, s majd reggelente mindenkinek. Elégedetten feküdtem le.
Mondanom sem kell, hogy a gyerekek ma megelőztek az ébredésben. Hallottam már a jövés-menésüket a gyerekszobából. Épp nyújtóztam már, hogy a következő mozdulattal felkelek én is, amikor hallom, hogy a meztelen talpacskák az ebédlőben csattannak, majd Ági felkiált:
– Nézd, mik vannak ott! Kolbászok!!!
Megsemmisülten azon gondolkodtam, nevessek vagy sírjak-e. Az biztos, hogy Ági valóban apja lánya: ha hús van az asztalon, gond nem lehet.

— De jó nektek, Kriszta, még van kicsi a családban! – mondta egy barátnőm, akinek a legkisebbje nem sokkal nagyobb a mi  legkisebbünknél. Nem értettem. Aztán elgondolkodtam, milyen gyorsan változnak a gyerekek.

Jó nekünk, igen. Ágica pihe-puha, pisze-pösze, édi-bédi. Különösen jó esténként végül az ágyába feküdni vele, miután végeztünk Marci töri leckéjének az átismétlésével, meg Julcsi hangosolvasásával. Ági ágyában aztán van összebújás, hajba túrás illetve ciciszeretgetés (nem múlik észrevétlenül Ági 3 évig való szoptatása…), aztán jön Boribon, meg Maszatka, Bogyó és Babóca. Aztán kéri, hogy “anyukiiii, mondd el a Piroskááááát”, majd ha végeztem, “anyukiiii, énekelj!”. Ezek után van, hogy elalszom vele, és mikor felébredek, vagy éjfél körül, vagy hajnali háromkor, megyek a saját hideg ágyamba. De nem szomorkodom másodmagammal ott sokáig, mert tudom, hogy nemsokára megjelenik. Hozza a takaróját, párnáját és az aktuálisan kedvenc cencijét. Rosszabb esetben kiabál, “anyaaaa, anyuuuuu, anyuuukiiiiii!”, kitartóan még egyszer, “anyaaaaaa”, ha nem kétségbeesetten teszi ezt, akkor nem rémálomból riadt, és nem szomjas, nem pisilnie kell, hanem egyszerűen segítséget kér, hogy átcipelje a takaróját, párnáit, a cencijeit a plüssnyuszitól kezdve a legóautón át a rózsaszín gyöngysoráig mindet. Mivel nem akarok sok időt ébren maradni, nem próbálom meg lebeszélni, dünnyögve összeölelem őket, Ágit szóban sürgetem, gyeregyeregyeregyeregyere, majd befekszünk az ágyunkba, Ági az udvartartásával középre és alszunk tovább. Reggel jó úgy ébredni, hogy bal oldalon a telefonom sürget, hogy keljek, jobb oldalon Ági szuszogása vonz, hogy bújjak vele egy közös takaró alá, húzzam magamhoz, szagoljak a hajába, és csak szeressem.

Most múlik pontosan… Ezekben a napokban múlik ez az időszak. Ezen a héten nem jött. Kivéve egyszer, mikor Apácska már munkába indult, felébredt rá Ági, és akkor kérte Apuuut, hogy hozza át hozzám. Ezen kívül minden reggel a Négyet a gyerekszobában ugyanazzal a jóreggelttel köszöntöttem, és nem a nappaliban kapcsoltam zenét, hogy mindkét szobában hallják, ahogy eddig volt, elég volt Marci cd-lejátszóján indítani egy cédét, mert ott helyben mindenki hallotta. Kicsit visszaidézzem a múló napokat, igaz, én már ruhában, de befeküdtem Ági mellé, és ahogy szuszogott, egy közös takaró alá bújtam vele, magamhoz húztam, beleszagoltam a hajába és szerettem.

– Palkó, Ági, gyertek! Valami fontosat kell megbeszélnünk – figyelmesen néznek rám. – Tudjátok, amikor jártatok oviban még a nyár előtt, elvittelek titeket oviba, aztán átmentem az iskolába dolgozni. Tanítottam a gyerekeket. Hétfőn megint dolgozni megyek. Ilyenkor nyáron a gyerekek nem tanulnak, hanem táborba mennek, ahogy Marci és Julcsi is szoktak. Hétfőn a gyerekekkel megyek táborozni, a nagytesókkal is, ott leszek velük másik tanító nénikkel, és együtt vigyázunk a gyerekekre. Hét napot nem leszek itthon, hatot alszunk ott. Veletek a mama és apa lesznek majd.

Palkó (6) eltakarja az arcát, oldalról látom, hogy torzul az arca és egyszer csak nagy zokogásban tör ki. Ági (3) rögtön megszólal, még mielőtt átölelhetném Palkót:

– A mama meg az apa itt lesz velünk, ne sírj!

<3