‘kislányom’ kategória archívuma

…teljesen hülyét magamból?

Péntek esténként Julcsit visszük lovagolni. Tegnap, mivel nem tudtam a faluban bevásárolni, nem figyeltük az ügetését, hanem beugrottunk a nagy gazdaságos áruházba megvenni a hétvégére valót.

30 fok volt, az autóban 45 fok. Piros lámpát kaptunk, sok autó volt előttünk, sokan mennek haza, vagy vásárolni. Mindenki türelmetlen, figyelmetlen a meleg miatt. Épp ezért történt egy koccanás a szemünk láttára, így már nemcsak a piros miatt, de a baleset miatt is várni kellett a hőségben. Szólt a rádió, hátul csönd volt, Ági se, Palkó se mukkant meg. Hátrapillantottam a visszapillantó-tükörben és látom, hogy Palkó bágyadtan néz ki az ablakon. Gondoltam, felrázom.

– Hahó!

Palkó rögtön figyelt, és ő is meglátott a tükörben, pillanatok alatt fülig ért a szája. Kihasználva a jó kis ütemes zenét elkezdtem “táncolni”. Mivel csak a tükörben látott, a fejemmel táncoltam, grimaszoltam, szemöldökömet húzkodtam fel s le, fejemet ingattam jobbra-balra, aztán a kezeimet a fejem mellé téve revűtáncosokhoz hasonlóan legyezőként megráztam, majd ütemesen tapsoltam az arcom előtt. Palkó, mondanom sem kell, kuncogott, Ági is meghallotta, már csupán Palkó kacajától ő is nevetett. Gyorsan eltelt így az a pár perc, és zöld lett a lámpa, az előttünk levő autók sofőrjei is megbeszélték a koccanásukat. Elindult a sor. Hirtelen a mögöttünk levő autó minket kikerülve balról mellénk hajtott, majd mind a négy utasa felém fordulva jelelt az ismert mozdulatokkal, ami arra utalt, hogy mi a bajom, nem vagyok normális, mit kötekedek. Kellett pár másodperc, mire leesett, hogy végignézhették a táncikálásomat a tükörben, s mivel a magas üléstámláktól a gyerekeket nem láthatták, gondolhatták, hogy nincs jobb dolgom, mint őket szórakoztatni.

Most lehet hangosan röhögni.

a

A kétéves, ha telefonál, fülel. Élvezi, hogy a kis készülékből jön ki a hang, az a hang, amit annyira jól ismer. Hallgatja, és maga elé képzeli a tulajdonosát. A mamát, apát, anyát. A kétéves, ha telefonál, fülel, hallja a kérdéseket: “Hogy vagy, Ági? Jól vagy?” A kétéves ilyenkor bólogat. “Játszol? Mit játszol?” A kétéves ilyenkor mutogat. Mutat a babára, amit épp az imént altatott el, mutat a toronyra, amit éppen épít. “Aludtál délután?” A kétéves rázza a fejét. Legalábbis a mi kétévesünk.

Ági két éves és szokott telefonálni. Szokta követelni a készüléket, ha valaki hív minket. Így volt azon a szombat reggelen is, amikor Apácska dolgozott és hazatelefonált. Épp azután történt, amikor nagy gonddal kiválasztottuk az aznapi virágos szoknyácskát, hozzá a fehér, tündéres harisnyát, sőt Ági már bele is bújt és nagy vigyorral, büszkén, csinosan kérte el a telefont. Volt bólogatás, mutogatás, közben végig fülig mosoly. Kihallatszott a telefonból, hogy Apácska már letenné, mert dolga van, így visszakértem Ágitól a telefont. “Szijá ápá!” – búcsúzott el apjától, s rögtön szomorú képet vágott, a mosolya eltűnt és azt mondta: “Nem mondta ápá, hod cép vadok…”

Szóval a kétéves, ha telefonál, azt gondolja, látja őt az, akivel beszél. Bókot vár, főleg az apjától, főleg, ha már megszokta azt.

 

a

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az iskola az óvoda mellett van, így aztán az óraközi szünetekben át szoktam kukkantani az ovi udvarára. A héten az enyhébb,  napsütéses délelőttökön a harmadik óráról való kicsengetés odakint találta a kispajtásokat, köztük Palkót és Ágit is. Jó helyen vannak, de ezt ilyenkor megnyugtató látni is, ahogy vidáman szaladgálnak, játszadoznak.

Többször láttuk már a tanáriból leskelődve, hogy 7-9-en egymás mellé állnak, megfogják egymás kezét és kanyarogva, esetleg még toborozva a sorhoz jönnek-mennek a gesztenyefák alatt. Figyelve őket elképzelem, ahogy éneklik hozzá, hogy lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, vagy hogy megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Egészen üdítő látvány és gyönyörűnek képzelt csengő-bongó dallam.

Ma, miután hazajöttünk, mondom Palkónak, hogy láttam, hogy ma mit játszottak az udvaron.

– Mit énekeltetek közben?

– Hát azt, hogy o-o-o oppá gengnemsztáj o-o-o szexi lívi o-o. (lédi helyett lívi)

Se eszterlánc, se gőzős. Gengnemsztáj… Nem kicsit zuhantam a képzelet mennyei magasságából a kemény valóságba. De azt nagy nevetéssel. 😀 😀 😀

a

Még mielőtt feledésbe merülne, leírom, hogy nem is olyan régen volt nekem kedvenc napszakom. Mégpedig a reggel. Úgy fél hattól fél nyolcig. Nagyon termékenyek és feltöltőek voltak a reggelek. 3/4 7-ig, amikor az iskolásokat keltettem, én magam voltam csak ébren. Ténykedtem, gondolkodtam, terveztem. Biztos vagyok benne, hogy akkor, frissen, zavartalanul feleannyi időbe telt leszedni egy szárító ruhát, vidáman készítettem elő a zöldségeket az aznapi ebédhez, a kávém is ízletesebb volt és a legjobb ötletek abban a bő egy órában jutottak eszembe. Aztán az ébredő iskolásokkal igyekeztünk sutyorogva készülődni, volt idő a táskaellenőrzés és a tízóraikészítés közben leülni velük reggelizni, akár még mindig pizsamában és köntösben. Sutyorogtunk, hogy a kicsik még aludhassanak, mi meg még megbeszélhessük, mi lesz aznap, Julcsi felmondhassa a versét, Marci válaszoljon pár környezetismeret kérdésre.

No, ez ma már nem így van. Fél hétkor ébresztek mindenkit. Én az esetek 90 %-ában jóval korábban kelek. (Ha mégsem, a reggeli ébresztő dalhoz és köszönéshez a megbeszéltek szerint azt is hozzáteszem, hogy riadó van.) Szóval a gyerekek ébresztése előtti teendőim megsokasodtak. Ugyanúgy van száraz ruha leszedése, ill. teregetés, néha főzés, felmosás, összefoglaló órára készült anyag pendrive-ra mentése, oviba csereruha összekészítése, dolgozatjavítás, és még sorolhatnám, köztük egy lényeges elemet: önmagam trenírozását Ágicánk aznapi kedvéhez. Nehéz mindez, mert természetesen egészen addig, míg fel nem ébred, rejtély, hogy aznap mi hogyan fog menni vele és körülötte. Megy előtte a találgatás, vajon ma együttműködő lesz-e. Vajon ma engedi a segítséget? Vajon ma lesz-e hozzá türelmem?

Ilyenek szoktak például történni, hogy sokszoros kérés ellenére sem pisil öltözés előtt, mondván, nem kell neki. Mondhatnánk, hogy mi az, hogy nem tudom rávenni, hogy pisiljon, hiszen egyértelmű, hogy kell neki, de csakazértse. Rá tudnám venni, de a vége hiszti lenne, és akkor előbb elérnénk az ő és az én türelmem végére. Ilyenkor aztán felöltöztetem (látni fogjuk a továbbiakban, hogy amennyire könnyű ezt ide bepötyögni, annyira nehézkesen történik ez is), reggeli, fogmosás, öltözés. Van, hogy közben elkapom egy-egy jó pillanatát és engedelmesen bilire tudom küldeni. Sokszor volt, hogy nem. Ilyenkor abban bízom, hogy kibírja az oviig, és majd ott a dadusra bízva küldöm el első körben a kis gyerekvécére. Ez többnyire persze nem jön be. Már kabátban, sapkában ül a padon, húzom fel neki a cipőjét, és látom a nadrágja ülepét besötétedni, s az a folt egyre nagyobb és nagyobb. Ránézek, s azt mondja “Becsítam.” Ez annyit tesz, bepisilt. Az átöltöztetés a tél beköszöntével, a harisnya vagy duplanadrág használatával egyre dühítőbb és hosszadalmasabb tud lenni.

Mindig mindent ő akar megcsinálni, megoldani. Felöltözni, ajtót nyitni (fel sem éri a kilincset), teát főzni, vagy megtalálni azt, amit én keresek. Például egyik reggel a bilit. A fürdőben, ahogy megláttam, örömmel kiáltottam, hogy megvaaaan!, és vittem neki. Hallottam is a tiltakozó hisztit, hogy “nem, én találom meg, én találom meg”, erre ott, azon nyomban leteszem, és odébbállnék, hogy majd ott ő találja meg, de hogy gondolom, hogy neki ott jó lesz! “Én találom meg, én találom meg, én találom meg….!!!” Harsogja. Ráeszmélek, hogy ahhoz, hogy elmúljon a hiszti, pontosan oda kell visszatennem, ahol az előbb én ráleltem. Fogom a bilit, visszateszem a kádba, s szólok neki, hogy találja meg. Kivörösödött arccal megy a fürdőbe, még mindig szipogva, megyek utána, belehajol a kádba, kiveszi, szája fülig szalad és vidáman kiált, hogy “megtaláltam“! Szerencsére utána minden gördülékenyen ment.

Egy harmadik eset az volt, hogy ő szeretett volna öltözni. Vagyis akart. Mindenáron. Engedtem neki, volt a többiekkel más elrendezni való dolgom is, néha benéztem Ágira, és nyugtáztam, hogy a pizsialsót már levette, majd a pizsifölsőt is. Aztán darabig nem történt semmi, s mivel fogytán volt az időnk indulásig, nagy csicseregve, édesen, dallamosan felajánlottam neki, hogy segítek felvenni az aranyos kis szívecskés cicás bugyikát, meg az új, jajdepuha harisnyát, és a nézdmilyencsinosleszel szoknyácskát. Nem jött be a stílus. “Öltözök, öltözök, öltözök!!!” Jó, akkor csak a kezébe adom jól a bugyikát. “Nem, nem, nem! Öltözök!” Hosszú másodpercek teltek el, míg próbálgatta ügyetlen ujjai között jól forgatni az alsóneműt, s miután nem jutott semmire, kikaptam a kezéből és mondtam, felhúzom én. Karjaival, lábaival elkezdett hadonászni, rugdalni, ütni, kész csoda, hogy a következő pillanatban már a trikót tudtam fogni, hogy ráhúzzam. Egyre hevesebben csapkolódott, sírt, hogy “öltözök, öltözök, öltözök!!!” , de az iskolások már cipőt húztak, mi meg ott küzdöttünk a trikóval, így már nem hagytam tovább, ráerőltettem a trikót és pólót. Hogy kihagyhassam a harisnyafelhúzás tortúráját, ami lehetetlennek tűnt ebben a nagy tiltakozásban, odaléptem a szekrényhez, és kikaptam egy melegebb nadrágot. Palkó odaszólt, hogy lyukas a kesztyűje, így gyorsan ugyanazzal a lendülettel és mozdulattal túrtam elő egy másikat neki. Visszaléptem Ágihoz a nadrággal, látom ám, hogy újra pucéran áll a szőnyegen. Minden küzdelmem hiábavaló volt, levetette az addig ráerőltetett ruháit!…

Ilyenek és ehhez hasonló dolgok történnek nálunk reggelente. Ha nem, és amikor  nagy ritkán minden gond nélkül sínen van, akkor akár még mostanában is tud termékeny, kedvenc napszakom lenni a kora reggel.

 

 

 

 

Megváltozott az életem. Mintha egy idegenét élném. Mostanra a hétvége igazán hétvége lett nekem is. Várom, folyamatosan vágyom rá. Gyorsan eljön, de gyorsan el is megy. Nem tudok egy-egy gyors vásárlást elintézni hétköznap délelőtt. Viszont tudom értékelni a mosógépünk időzítő funkcióját, mire kelek, végez, s gyorsan kiteregetek a reggeli kávét szürcsölve, még a tízórai készítések előtt. Keresem, kutatom a legjobb időbeosztást, ami passzol mindenki – a család, a munka, a tanulók, Kifli kutyánk, a háztartás, a macskák és saját magam – számára. Még nem találtam meg, még célegyenesben sem vagyok, sőt, szerintem – már ha ezt egy versenyszámnak vesszük -, valahol elkalandoztam a rajt előtt,  s nem vettem észre az indító pisztolylövést. Abban reménykedem, hogy legalább jó az irány, amerre tétován elindultam.

Kis molnárleányka lettem. A sokszor emlegetett taposómalomban. S ebben a taposómalomban jól jön egy kis segítség. Valójában már lassan két és fél éve megkaptam. Méretre pici, de segítségnek nagy. Szép is. Nagyon. Ha nem lenne, és nem úgy működne, ahogy működik, nehezebb lenne a túlélés.

A neve Ági. Naponta lenyűgöz a mosolyával, még ha ott is van az alsó ajkán a tavalyi sérülésének a hege, mosolyog, a szeme, az orcája, a füle. Pöndörödik a hosszú, napszítta, szöszi tincse, jobbra is, balra is. Reggel feladatával tökéletesen tisztában felkel, beáll a sorba: reggelizni, öltözni, mosakodni, cipőt húzni. Vagy akár nyígni, hogy miért az a harisnya, és akaratoskodni, hogy egyedül szeretné megmosni a kezét, utánozni nővérét, hogy ugyan hagyjam már békén a fésülködéssel, még ha pillangós is a hajgumi. Kell neki is táska, ahogy a nagyoknak, benne legyen akármi, befőttesgumi, alvóka, kenyércsücsök, palackkupak. S miközben leszállunk a bicikliről, magában már elköszön, vált fejben, s ahogy sétálunk az óvoda udvarán, gondolatban már átadja magát az óvó néniknek, pajtásoknak, ugyanis odabent cipőváltás után, mire észbekapok, már ott sincs, se puszi, se pá, már a csoportszobában játszik. Cserébe, amikor megyek kis ovisaimért, rohan elém, anyaaaa!, nyakamba kapaszkodik és szorít és szorít és szorít, és örül, hogy igen, tényleg, ma is eljött értem. Boldogan segít választani Palkónak a boltban valami finomit, s aztán nagy újságolva viszi otthon a nagyok elé, hogy nini, milyen meglepije van kis Áginak a tesók számára. Aztán mikor apja is megjön, egyre jobban pörgő nyelvével csak mondja a magáét, halandzsanyelven, amiből néha azért kihallani ezt-azt. Ilyenkor Apácska olvadni látszik, szemei párásodnak, és összenézve magunkban megjegyezzük, amit már sokszor kimondtunk, hogy milyen más 3 gyerek élményeivel és tapasztalatával a negyedikért hálásnak lenni, örülni neki és szeretni őt.

Éjjel Hajnalban, amikor lefekszem mellé, eszembe sem jut, hogy 2 és fél évesen ugyan miért alszik még velünk egy szobában, hogy miért feledkezem bele a szuszogásába, édes hosszú szempilláiba még mindig, nap mint nap. Ő marad mindig a legkisebb. Most már tudom, van ilyen, van ám ilyen megkülönböztetés.

Számomra az a vigasz minden nehéz helyzetben, hogy tudom, mindennél van rosszabb. Ha Ágicánk nem venné ilyen simán a taposómalom lépcsőfokait, alattam az egész lépcső, zsupsz, leszakadna. Azonban így, ahogy most van, valójában súlytalanul lebegek fölötte. Nagy ajándék, hatalmas ajándék.