‘lurkók’ kategória archívuma

Lego ismérvei
– 3-99, de legalább 11,5 éves korig leköthet
– béketeremtő- és fenntartó különböző nemű, korú és érdeklődésű emberek között
– dínótól repülőn át piramisig mindenné alakítható
– idegbajt kaphatsz, ha nem találsz egy épp szükséges darabot
– idegbajt kaphatsz, ha nem találnak egy épp szükséges darabot
– idegbajt kaphatsz, ha vasárnap este 7-kor még ki van terítve két doboznyi a szőnyegre
– fáj, ha rálépsz egyre
– nagyon fáj, ha kettőre lépsz
– többedmagával talpmasszázzsá finomulhat.

Elhúzott a nyár előttem, mint egy gyorsvonat. Úgy éreztem, még utas sem vagyok. Integettek az ablakból a kihagyott lehetőségek, kárörvendtek az összetört cserépedények, hogy mégsem lett belőlük mozaik egy asztalon, a Palya Bea-koncert, hogy köszöni, lezajlott nélkülem is, a tervbe vett könyvek is a vonaton porosodnak a felső csomagtartón, könnycsorgatva sajnálkoztak az ablakokban a rég látott barátok: a pótolni valók pótolni valók maradtak.

Hoppon maradt utasként elkaptam néhány pillanatot a kupékban. Vissza nem térőket, nem ismétlődőket. Babák születtek, szomszédságban, rokonságban. Öröm, nosztalgia, dejónekik. Tetők ácsolódtak, közel is, távol is. Hiány, belefáradás. Elsuhant a naptárban a Július Huszadika, láttam a házassági évfordulós gyertyát árválkodni az asztalon. Szomorúság, tehetetlenség.

Aztán volt pár állomás, ahol elidőztünk, megéltük a pillanatokat. Öröm, meghatottság, rácsodálkozás, meglepetés, töprengés.

A megismételhetetlen elsők.

Palkó először vásárolt egyedül boltban. Sőt, először ment biciklivel A-ból B-be (még A-ból Z-be nem). Nemcsak, hogy AKAR nagyfiú lenni, hanem már az is???

Marci először utazott nélkülünk vonaton. Ő meg nagy nagyfiú?

Először feküdtünk ki augusztus 12-én este tízkor a fűre csillaghullást nézni. Hogy ez korábbi években miért nem jutott eszünkbe?! Csodás élmény volt!

Először (és utoljára) vágtam csirkéket teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt…

Először volt Palkónak szülinapi zsúrja a barátaival. Végre!

Megvolt az első táboroztató élményem is. Nos, táborozni jobb volt.

Az újjászületésem első évfordulója volt augusztus 6-án. Hihetetlen, hogy velem történt.

Először nyaraltunk családilag 7 napot. Tökéletes időtartam, a végén már van honvágy.

 

Szerencsére akadt megállója a gyorsvonatnak is. Meg majd jön másik helyette.

 

 

A férjemnek és nekem a nagy dátumunk szeptember 17. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon ismerkedtünk meg a kajárpéci diszkó teraszán. Szoktuk ünnepelni éttermi vacsorával, házi tortával, pozitív terhességi teszttel – Marcié volt még 11 éve. Ma a két kicsivel válogattunk a helyi bolt sütikínálatából, és megvettük az ünnepi Fantát is. Otthon a nagyoknak is megemlítettem az évfordulót, no ők nekiálltak titkon szervezkedni, csukott ajtó mögött. Amikor benyitottam, Palkó rajzolt valamit, a két nagy meg a fotelba tömörült, Marci ölében a gitárral.

Ilyenkor mindig van bennem egy kis izgalom, vajon Peti nem felejtette-e el, mert az azért nem esne jól. Így, amikor hazajött, figyeltem, hogyan viselkedik. Vidám volt, a megszokott fáradtságnak nyoma sem volt. Akkor lettem biztos benne, hogy gondolt a közös napunkra, amikor tetten értem, hogy összegyűrte a virágboltos csomagolópapírját és kukába dobta. Majd vacsorára terítés közben egyszer csak derékon ragadott és átadta a gyönyörű szál rózsát.

Vacsora közben volt egy kis szemezés, amikor Ági tündibündi megszólalásaikor összenéztünk, vagy a poénkodó Julcsin mosolyogtunk. Ez lett a 20 év alatt belőlünk, család, jó nagy, soha nem gondoltuk volna, legalábbis a kajári diszkóban még biztosan nem.

Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön hoztam is a várva várt sütiket. El is felejtettem már a gyerekek nagy készülődését, amikor megjelentek a gitárral. Pár egyeztető sutyorgás után rázendítettek az ünnepi dalra. Mivel Marcinak tegnap volt élete első gitárórája, ez az ének nem lehetett más, csak a Süss fel, nap! Volt egy instrumentális bevezető, aztán a dal. Itt aztán nem volt vége, kezdték újra, másodszor:

Süss fel, nap! Fényes nap! A szüleink 20 éve találkoztak!

Leesett az állunk! Marci átírta, rímel, szótagszámra is kijön! És egyáltalán! Hogy ez a fajta ajándék eszükbe jutott! Mondanom sem kell, patakokban folytak a könnyeim. De ezek most örömkönnyek voltak.

Hát például így lehet egy hétköznapot ünnepnappá varázsolni.

 

 

Fogom a teszkós kocsit, tolom. Nem az infúziós állványt, a teszkós kocsit. Gyümölcs biztosan kell haza, ha van is, hamar elfogy. Válogatom az őszibarackot, ez jó lesz, amaz kemény, nem lesz ideje beérni. Kemény, mint az utolsó branülöm helyén a vénagyulladás. Dinnye! Számomra tiltólistán, de szezonja van, legalábbis Lőrincig, egy mindenképp kell. Joghurt is, túrókrém is. Mennyei lakomák voltak 13 nap koplalás után! “Kell friss kenyér? Zsemle? Sajt? …Kockasajt sem?” Tésztát, rizst veszek, elfér a spejzban és nini, ez az állatformás tészta nagy befutó lesz egyik vacsira. Mondjuk az ünnepi anyácska-fogadó vacsira? El sem hiszem! Mintha nem is velem történt volna!

De most újra fogom a zirgő-zörgő zacskókat, élvezem leemelni a rizst a polcról, hasonlítgatom a mosószerek kilós árait, és döntök. Végre dönthetek. Vége a teljes kiszolgáltatottságnak! Agyamban újra beindul annak a területnek a működése, amely a törődésért, gondoskodásért felelős. Nem esik nehezére, nem úgy, mint az emésztőrendszeremnek egy bonbon. Boldogan forognak a fogaskerekek, nem felejtették, hogy Julcsinak citromsárga a kedvenc színe, a szélforgó olyan legyen, meg aztán majd kell otthonra Fanta, mert nálunk ünnephez ez dukál, és hogy a szabad-listás brokkolit majd szerencsére ők is szeretik, teszek a kocsiba azt is.

Hazafelé az is eszembe jut, hogy Marci kinőtte a tornanadrágot, Julcsinak új tolltartót ígértem, és Áginak kellenek szép új bugyik az oviba cserének. Megyek vásárolni, ahol majd nem azt kérdezik, hogy ‘hogy van ma?’, vagy ‘ígértünk ma estére vérvételt?’ és hogy ‘volt-e hányás?’. Hanem hogy ‘hb-set vagy b-set?‘, rózsaszín- vagy sárgavirágosat?’ és ‘ez a lovas van akcióban, jó lesz?’

És én boldogan döntök, boldogan válaszolok, boldogan edzem az agyam ezen részét. Amit két és fél hétig használtam, hadd rozsdásodjon.

Évekkel ezelőtt, még kétgyerekes családként sikerült összehangolni úgy a délutáni alvást, hogy jutott napközben is nekem magánidő, amikor azt csinálhattam, amihez kedvem volt, vagy azt, amihez éppen nem, de legalább nem zavart senki. Ma ez újra megadatni látszott. Marci táborból jött haza, ő már elaludt, s biztos voltam benne, hogy estig nem is ébred fel. Tegnap későn értünk haza Marci tábori bemutatójáról, és ehhez képest reggel korán kelt mindenki, így amikor már Ágit is altattam, mert még az ebédje megevése előtt elálmosodott, elkezdtem tervezgetni. Aludjak én is majd? Vagy végre fellapozom az öt napja vásárolt Nők Lapját? Vagy lábat is áztathatok és pedikűrözhetek. De ha a gondolataimmal magamban csak kádat sikálok, az is jó lesz. Teljesen fellelkesültem, sürgetve ültünk le ebédelni.

Akkor, mivel a még ébren levő Julcsi és Palkó is fáradt volt, az is baj volt, ha az egyik ránézett a másikra, a másik már hasba csípéssel válaszolt. Ha az egyik csámcsogott, vagyis úgy érezte a másik, hogy az egyik csámcsog, a másik ledisznózta. Ha meglegyintette a függönyt  szél, az idegesítette őket. Csitítgatás közben még inkább úgy éreztem, hogy meg fogom érdemelni ezt az 1-2 óra magánidőt, ahogy nekik is jól fog esni a napközbeni alvás.

Ekkor történt, hogy az egyik csipkelődés olyannyira jól sikerült, hogy Palkó éles üvöltésben tört ki, és már hallottam is Áginak a nyöszörgését. Hiába nyomtam el egy gyors fohászt, forduljon a másik oldalára és aludjon tovább, ezennel ez nem segített. Éberen totyogott ki a szobából.

Az összes tervem, álmom összeomlott, ha robbanni tudnék, robbantam volna, ha megtehetném, hogy világgá megyek, már messze járnék. Ehelyett pár kanállal lerövidíttettem velük az ebédet, és a veszekedőket ágyukba parancsoltam. Magánidő helyett egy órán át csak egy gyerekem volt, lassan sikerült átállnom a B tervre, Ági-etetés, könyvnézegetés, kádsikálás és mosogatás mondókázás közben.

…gyerek végez.