‘lurkók’ kategória archívuma

Nem értem, mi történt, de megváltozott az életem. Egy percet sem unatkozom.  Mindenki nagyon jókedvű, több ölelést és simogatást kapok. Sokszor szunyókálok a teraszon, még akkor sem bánom, ha mások is észreveszik. Majdnem minden nap sétálni megyünk, futunk, kergetőzünk, és az udvaron is többet játszunk együtt. Ezeknek köszönhetően fogytam is pár kilót – úgyis, bárki jött, azt mondta, nagyon kövér vagyok! Szinte még éjjel is együtt vagyunk, amikor kint alszik mindenki a sátorban. Reggelente alig várom, hogy felébredjenek – egy-egy vakkantással rá szoktam erre segíteni. Bárcsak sose múlna el a nyár!

a

Emlékszem, iskolásként az utolsó két hétben a matekszámolások és nyelvtanvázlatok mellett vagy helyett színes krétával mindig helyet kapott a VAKÁCIÓ bővülő felirata, virágokkal, cirádákkal, lufikkal díszítve. Aztán következett az utolsó kicsöngetés, az évzáró, bizonyítványosztás, jutalomkönyv, a nyári kerti gyakorlat, málnaszedés, esti tollasozások, nyaralás a nagyszülőknél.

Iskolás gyerekek anyukájaként hasonló fellélegzés a közelgő nyári szünet. Alig várom, hogy ne kelljen reggel az órát nézni és sürgetni, délután szakkörre küldeni őket, ösztönözni, hogy legyen kész mielőbb a lecke, este pedig ne kelljen úgy fektetni, hogy a reggeli 3/4 hetes kelésig legyen meg a 10 óra alvás.

Mégis nehezen engedem el ezt a tanévet. Mert utolsó. Vége egy időszaknak. Nagy valószínűséggel az elkövetkező tanévek során nem lesz soha már olyan, hogy néha a gyerekekkel egyidőben kelek. Nem halaszthatom reggelre a mosogatást, se a tornacucc összekészítését. Nem kezdhetek majd ruhahajtogatásba és nem indíthatok mosógépet sem. Délelőtt nem intézhetek el majd lazán nagybevásárlást az aktuális legkisebbel, nem fogok babaklubokba járni.

Nehéz búcsút venni ettől az időszaktól, mert életem majdnem harmadának része volt. Így most szeretném elnyújtani még a maradék négy napot. Boldogan átélni a nyugisan együtt reggeliző perceket, sóhajtva elindítani az iskolásokat úgy, hogy én még nem tartok velük. Kiélvezem, hogy Palkót még nem az én munkakezdésemhez igazodva kell oviba vinnem, sőt, hogy Ágit még egyáltalán nem kell oviba vinnem. Utolsó lendülettel küldöm az utolsó szakkörökre az iskolásokat, jövőre majd a napközis tanító teszi ezt helyettem.

Máshogy cseng az idei CIÓ. Az öröm mellett ott van benne a búcsú bánata.

“Ne bánd, hogy vége! Örülj, hogy megtörtént!” Ez segít.

a

Öt évvel ezelőtt Palkó az utolsó hónapját töltötte odabent a pocakomban. Marcival és Julcsival nyakunkba vettük a várost, és még beszereztük a hiányzó dolgokat a babakelengyébe és Apácska névnapi ajándékát, a gitártartót is akkor vettem meg. Sok helyen jártunk, nagy hassal, melegben, intéztem a dolgaimat, a két gyerkőc pedig jött velem, emlékeim szerint nagyon fegyelmezetten viselkedtek, nagyon türelmesek voltak.

Ez jutott ma eszembe, amikor is délután egy gyors vásárlásra indultunk. 3 gyerek, 3 felnőtt, sőt igazából 2 gyerek, mert a történet  a két kicsiről szól,  (Marci karate-edzésen volt), szóval tökéletes arány, gondolnánk. Ennek ellenére volt minden: az itthon felejtett játékok híján és az amúgy kedvenc népdal elleni tiltakozás után a ropit, mint nyugtató eszközt, már ellőttük félúton. A boltokban aztán következett a kiállított játékok sorban és ismétlődően történő kipróbálása, a vita, hogy ki ül a bevásárlókocsiba, aztán meg hogy mikor és hol cserélnek helyet. Aztán jött a futóverseny a hosszú termékutcákban, a bújócskázás a vállfára akasztott ruharengetegben. Őrangyali közbenjárással elkerültük, hogy az eladó felmosóvödrök egyikében csücsüljön Ági. Ezek után könyörögtek az otthon beígért jégkrémért, Ági alig engedte a szalagra tenni, hogy legalább kifizethessük. Természetesen pár percen belül Ági haja ragadt a fagyitól, a ruhája is és Palkó pólója még hátul is jégkrémes volt, és természetesen nem vittünk csereruhát.

Mi, felnőttek mindeközben nagy sóhajok, fejrázások és ideges tiltások közepette, türelmünket fokozatosan elveszítve próbáltuk őket a rendetlenkedésükben gátolni.

A lakberendezési boltban nem győztük visszafogni őket, hogy a szépen megterített asztal most nem minket vár, nem kellene a poharakból imitálni a szörpivást. Az ágyakat sem  nekünk vetették meg, a polcokat sem nekünk rendezték be. Nem győztük szidni a dizájnert, hogy a sok kicsi és törékeny dísztárgyat miért éppen gyerekkéz magasságában kell kihelyezni a polcokra. Gyorsan elengedtünk az égbe egy imát, amikor a szebbnél szebb, nagyobbnál is nagyobb képek erdejébe kezdték el utolérhetetlenül futni a köröket. A pénztárt fellélegezve hagytuk hátra, hálát adtunk, hogy már csak a kerti bútorok esnek utunkba a leparkolt autónk felé.

Bennünk, felnőttekben megfogalmazódott az elhatározás, hogy hazatérve listát írunk, és a vakáció kitöréséig maradt egy hét alatt igyekszünk elintézni azokat az ügyeinket, amiket el lehet. Ági lesz csak velünk, társaság hiányában talán nem lesz annyira felpörgetett hangulatban.

A barkácsáruházban a megmentésünkre odapottyant az égből egy kosárnyi könyv, mi a csudát is keresne mást ott a festékek, ecsetek és ketteslétrák között egy könyvosztály? Ági a kiválasztott könyvvel behasalt a kocsink aljába és nézegette. Akkor viszont felhagyott az olvasással, amikor kocsin kívül buli volt – két tesója a zuhanykabinokat nézegette, ebből ő sem maradhatott ki, sőt, ki is kell nyitni és belépni az ajtón. A sok zuhanykabin sok ajtaján. Miután az utolsó ötről sikerült a maradék ép elménkkel és maroknyi kreativitásunkkal lebeszélni, jött az irigykedés, hogy bezzeg Áginak van, nekik miért nincs könyvecskéjük. A négy kiválasztott könyvvel szinte vidáman masíroztunk már a péntár felé, ahol újabb csoki-kikönyörgés, majd a maradék játékok, kisautós bevásárlókocsik kipróbálása zárta a hétköznapi kalandjainkat.

Mi, felnőttek, de legalábbis én, tettem a fogadalmaimat, hogy ugyan nem fogok soha többé gyerekekkel vásárlást intézni, hacsak nem szeretnék haladéktalanul olyan megfigyeléseket tenni, hogy pl. mennyi fogyott a türelemzsákomból, és vajon mennyi pénzbe kerül a nyugtatásukra vásárolt könyvecske, cukrocska, csoki és ropi, esetleg pénzbedobós billegő repülőzés. Egyelőre azt a következtetést vontam le, ha az idegállapotunkra is tekintettel szeretnék lenni, na meg ha az egyes helyeken hiábavaló kérésekkel és tiltásokkal eltöltött időre gondolok, hogy mindent egybevetve könnyen lehet, hogy jobban jövünk ki, ha bébiszittert fizetünk, hogy maradjon a vásárlás idejére a csipet-csapattal itthon.

 

a

Éjjel körülbelül egyórás közös programunk volt – Marcinak, Palkónak, Áginak és nekem.

Marci este elfoglalta Apácska ágyát, ahogy az aktuális beteg gyereknek ez mindig kijár. Apácska ment a nappali szőnyegére terített matracra, hozzáteszem, szívesen. Ági az ágyunknak tolt kiságyában aludt el, a két középső a saját ágyában. Talán fél kettő lehetett, amikor Palkó megkezdte a műsort, azzal, hogy átjött, vonszolta maga után a takaróját, hóna alatt a párnája és a tigrise. Remek belépő, ez még folytatódhat nyugisan. Kicsit odébb helyezkedtem, mint amikor a színházban nem látok ez előttem ülőtől, így elfért Palkó a lábamnál, s miután ő is befészkalta magát, visszaalvásra készülődtem. Éreztem, hogy nem nyugszik, hogy van valamilyen megosztani valója még, de nagyon álmos voltam, gondoltam, majd szól, inkább alszom. Pár perc múlva jött az “anyaaa”. Pisilnie kell. Az összes lehetőség közül a legrosszabb. Igazán interaktív darab. Mert ha szomjas, odanyújtom az éjjeliszekrényre készített poharat, vagy akár odaküldöm érte. Ha az ágyában felejtette az aktuális, tigris mellé ideiglenesen szegődött plüssjét, akkor azzal szoktam vigasztalni, hogy ott a lábam, karolja át azt. De vécére ki kell kísérni mindenképp, mert hiába éri fel a kapcsolót, fél. Arra értünk vissza, hogy Ági is színre lép, és nagy lendülettel puffan át a mi ágyunkra. És a sztárok felvonultatásának nincs vége, mert már ezt megelőzően is pislogva készülődött, a puffanásra,  mint egyfajta végszóra, Marci is felébredt. “Cücü”, kérte Ági a gyors összebújást, s talán így közösen le is zártuk volna a szerepünket, ha közben nem veszi észre, hogy Marci is játszik. Ugyanis élt Ágiban az este, amit Marcival hahotázós-bújócskázós vigassággal zártak. Huncutul összenéztek és mosolyogtak egyet. Itt gyorsan el kellett volna egy kis rendezői szigorral kapnom a dolgot, hogy most aztán elég és tessék aludni, de nem tettem, így indult az egyórás közös program: nevetés, kukucs, namostmáraludjatok, cücü, sírás, nevetés, kukucs, namostmáraludjatok és így tovább. A műsor közben volt tehetetlen sírhatnékom, csillapíthatatlan röhöghetnékem, szóval valamit nagyon jól csináltak. Ahogy lejárt a műsor, függönyhúzás, elfáradtak a színészek, mindenki elvonult megpihenni, Ági maradt mellettem, Palkó ment a rácsos ágyba, én, elégedett közönségként nyakig húztam a takarót vastaps helyett, éreztem, ahogy kúszik vissza a lábamba az ágymeleg, nehezedik újra a szempillám, megkönnyebbülve és boldogan idézem vissza a darab legjobb alakításait. Kicsit talán mosolyra is húztam a számat félálomban, amikor egyszer csak hallok valamit távolról: “anyaaa”. Már álmodom, igen, igen… “Anyaaa!” Nem, mégsem. De eszem ágában sincs meghallani. Viszont Palkó nem adja fel, azzal az erőteljes suttogásfajtával folytatja, ami már olyan hangos, hogy szinte már nem is suttogás. “Anyaaa!” Na jó, essünk túl rajta.

– Tessék?

– Anya, én óvodába szeretnék menni.

Nevetek. Bezzeg hétfőnként és szünetek után sírva hagyom ott…

– Igen? Hogy jutott ez most eszedbe?

– Mert játszani szeretnék!

– Milyet szeretnél játszani? – megyek bele megadva magamat a párbeszédbe.

– Láncosat.

– Az meg milyen?

– Kutyás.

– Igen?

– Igen. Gergő a kutya, én meg a gazda.

– Jaaa, értem.

– Anyaaa, óvodába szeretnék menni!

– Kicsim, ha láncosat szeretnél most ott játszani, akkor inkább majd csak reggel menjünk, mert zárva van az ajtó, és unatkoznál is, mert Gergő sincs ott.

A tapsrend itt ért véget, mert ebbe belenyugodott, elfogadta, visszament az öltözőbe és elaludt.

Mindezt a kisgyerekes, hosszú éjszakák és fáradt másnapjai emlékére jegyeztem le, amelyek még nem a múlté. Majd ha egyszer éjszakára kimaradnak valami szórakozóhelyen, visszasírom még ezeket!

 

“Boldog baba!” – mondja mindig Apácska, mikor belefeledkezik a kislánya mozdulataiba, rácsodálkozik a mosolyára már csecsemőkora óta. Hozzáteszi, hogy megvan mindene, ami egy gyereknek kellhet.

Valóban boldog. S azzal, hogy van három nagyobb tesója, és egy már tapasztaltabb szülőpár mellette, remélem, még annál is több mindene van, mint amennyit gondolunk, hogy van.

Nézzük csak, miben más az élete, mint Marcié, az első gyermekünké volt!

A tesóinak köszönhetően már jóval korábban nézett mesét, mint ők. Még 6 éven felülieknek valót is. Csokit sem a 2. szülinapján kezdtük kínálgatni neki, hanem már tavaly húsvétkor kellett neki való alternatívát kitalálni a béke kedvéért. Ezek éppen nem kifejezetten az ő érdekeit szolgálják, de tények. A nagyoktól elles és elsajátít egy rakás hasznos dolgot, úgymint konfliktusgenerálás, -fokozás és jó esetben -kezelés, saját érdekei érvényesítése hiszti, dac, kiáltás, duzzogás és toporzékolás eszközeivel, nonfiguratív építmények összerakása legóból, késhasználat, papucs ill. szandál nélkül rohangálás, mosollyal felnőttek lábról leszedése. Már megtörtént a görkorcsolya kipróbálása is, 36-os a 23-as lábra, míg Marcinál még 7 évesen is azon gondolkodtunk, vajon nem korai-e még.

A sokat megért szüleinek köszönhetően a tevékenységek sokkal szabadabb gyakorlása megengedett. Az egyedül kézmosás, a csúszdázás, a lépcsőzés, a homokos kézzel almarágcsálás vagy a lisztezés. Az eltelt évek során az őrangyalok nagy bizalmat vívtak ki maguknak bennünk, ezt ők azzal hálálják meg, hogy ha elrebegünk egy imát, hogy ‘jaj, csak most ne pillants félre, drága őrangyal!’, ők csakis azt figyelik, hogy Ágica a csúszda megfelelő fokára megfelelő lábbal és mozdulattal lépjen fel, kirándulás közben épp csak annyira menjen a tópart szélére, hogy bele ne csúszhasson vagy kézmosás közben a magasító sámliról mellé ne lépjen. Ezt a bizalmat Ági is érzi, ő maga felé is. Nagy kacarászva csúszik le, élvezi a csapból folyó vizet és belemerülve játszik Kifli kutyánkkal is. Tesóin kipróbált nevelési és helyzetkezelési módszereket, pl. hisztihárítás, vigasztalás esés után, matekhármas-értékelés, már szelektálva tudjuk nála alkalmazni, és ebből mindkét fél csak profitálhat.

Amúgy haláli egy csaj, csuda dolgokat tud kitalálni. A sörpadon húzódzkodva hason csúszik, az erdőben kirándulás közben elkezd rőzsét gyűjteni a kezébe, a játék olajsütő tetejét kinyitja és ráülve végzi a nagydolgát.

Nagyon bátor. Amit a tesói tudnak, azt gondolja, ő is. Patakon egy ugrással átkelni, egyedül lépcsőzni s közben egy doboz sütit egyensúlyozni, fára mászni. Erről annyira meg van győződve, hogy teljesen kiborul, ha véletlenül meg akarjuk fogni a kezét, és nagy eséllyel toporzékoló hiszti alakul ki, vagy egy esés, hacsak nem sikerül időben az őrangyal-igénybevétel.

Ha zenét hall, a fenekét jobbra-balra riszálja, fülig ér a szája – lehet ez Palya Bea, Bon Jovi vagy Taize-i énekek. Magyar gyerekdaloknál viszont ül a babzsákban és nézi, figyeli az erősítőn ugráló zöld fényt és füleli a zenét. Ugyanígy nagyon belemerülve szeret könyvet nézegetni. El-elidőz azoknál az oldalaknál, amelyeken babát lát, ha síró babát, akkor főleg. Nézi, nézi, nézi, s ha a közelben vagyunk, mondja is, hogy “csí, csí, csí”, majd mutatja is, hogy sír – összehúzza a szemét és kettőt szipog hozzá.

Nagyon szeret licsipocsizni, Bogyó és Babócát nézni akár könyvben, akár dvd-ről, szereti, ha a nagyok beveszik a játékba, mindegyik más fajtába: Palkó hancúrozik az ágyon vele, Marcival nagyokat nevetnek, Marci konkrétan bolondot csinál belőle pl. fejére dob egy alsónadrágot (…), Julcsival gondoskodó anyukásat játszanak, tolják egymás mellett a babakocsijukat.

Ő Ágink, a kétéves. A legkisebb, legédesebb családtag, a legártatlanabb és alvásban a legkivételezettebb – még mindig velünk alszik, cserébe egyre többször hagy engem éjszakákat átaludni.