‘munkahely’ kategória archívuma

Péntek reggel 7.27. Ölemben Ági, sürgetve adom a mézeskenyér falatjait a szájába, jobbra tőlem Palkó eszi a reggelijét. A nagyok már fogat mosnak, közben fogadják az utasításaimat, melyik cipőt vegyék, fürdőből kifelé kapják fel a konyhaszekrényről a tízóraijukat, hozzá kiáltom a pontos időt is siettetés gyanánt. Végiggondolom a délelőttömet, először a nyolcadikba megyek, szövegalkotás részei, ne legyen most csoportmunka, az túl nyüzsi, meg nehogy elfelejtsek rákérdezni a könyvekre, egyik szünetben csípjek el egy gyereket, hogy mutassa meg, hol van a tantermi gépen az angolkönyv interaktív anyaga, első szünetben a pékautónál vegyek kenyeret és egyik kollégával küldjem le az alsóba Marcinak, vigye haza a főzelékhez. A fejben listázásom közben megérkezik Palkó hangja is a gondolataim közé, és ahogy visszatérek vele a jelenbe, lassan kezdem is felfogni, amit mond.

– ….mert anya, tudod, melyik a kedvenc joghurtom, ugye?

Ijedten rászegezem a tekintetemet, kutatok az emlékeimben a válaszért.

– Ööö, hááát…. melyik is?

S ahogy Palkó kimondja, hogy citromos, azzal a huncut, gribedlis mosolyával, selymesen simogató hangjával, édesen felcsattanó és kissé selypítő c-jével, úgy önti el a szívemet a melegség, úgy áramlanak a gondolataim közé az elmúlt évtized édesterhes emlékei, az összebújós reggelekkel, közös főzésekkel, toronyépítésekkel, délutáni altatásokkal és az almareszelős pempőkekészítéssel, és az emlékképek bevillanásával egyidőben görbül a száj, torzul az arc, lágyul a szív, gördül le az első, a második, a sokadik könnycsepp, utat törve a jelenben, a szemceruzával kihúzott szemhéjamon, az elmenős, krémes arcomon, és most bánom igazán, hogy vége, vége, vége, húzom magamhoz Palkót is, szorítom őket, s mondogatom, hogy nincs baj, nincs baj, nincs nagy baj.

– Szóval a citromos. Ovi után veszünk majd citromos joghurtot, jó?

Isten hozott titeket újra, könnyeim!

Érdekes megfigyeléseket tettem az elmúlt időszakban.

Harmadik hete dolgozom. Nem házimunka, nem otthon, nem a saját gyerekeimmel. Munkahelyen, felnőtt emberek között, pénzért. Ami érdekes ebben, hogy élvezem. Arra számítottam, hogy én, aki sokszor nagyon is a múltban tudok élni, megsiratni minden elmúlt dolgot és nosztalgiázva sóhajtozni, ezt az évtizednyi családalapítás után jött nagy változást élvezem. Úgyhogy elgondolkodtam, hogy vajon miért is nem hullattam még egy könnycseppet sem a tanévkezdés óta.

1. Komoly magyarázatnak érzem azt, hogy nincs mit elhullatni. Ugyanis a kórházban két tükrözés között, egy jól sikerült családi látogatás után, újabb infúzió láttán vagy a szomszéd ágyon fekvő nénike dédunokás beszámolói hallatán hullattam én elég könnyet. De mostanra elfogyott.

2. Van mit élveznem az új életünkben. Nemcsak kitérdesedett melegítőnadrágot és itthonra még jó lesz kinyúlt pólókat hordok, hanem, kérem szépen, elmenős szoknyákat nejlonharisnyával, vadiúj kardigánnal. Még csereszandálom is van az iskolában, és a frizurám is számít. Előkerült a körömfény, az arckrém napi többszöri használatra is.

3. Ami külön öröm, hogy van saját osztályom. Még mindig szerettem volna gyereket, hát most megkaptam. Rögtön 18-at. Igaz, nem kapásból 13 évesen gondoltam, mert így a kedvenc újszülöttkor kimarad, de így is sajátaimnak érzem őket.

4. Fura, de a jócskán megnőtt felelősség, feladat is kedvemre van. Egy baj van ezzel, hogy a napok továbbra is 24 órából állnak.

5. Amíg csak a tanéveleji felkészülés volt, addig a legnagyobb öröm az volt a munkában, hogy végig tudtam csinálni azt, amit elkezdtem. Nem zavart meg senki pisiléssel, meg hogy enni kér, vagy hogy összevesztek, és hogy engedek-e mesét nézni. No, ez a hétfői becsengetéssel megváltozott. Vagy az iskolacsengő, vagy egy rendetlenkedő gyerek, vagy egy tanulói kérdés szakítja meg a dolgomat.

6. A legnagyobb öröm és a legnagyobb segítség az életemben a legkisebb csemeténk gördülékeny beszoktatása az oviba. Valójában beszoktatásról nem is beszélhetünk, mert egyszerűen egyik nap még nem volt ovis, másnap már igen. És ugyanúgy csicseregve, énekelve volt nem ovis, mint ahogy aztán ovis. No, majd esetleg ha lesz olyan nap, amikor rájön, hogy ez már így is marad és minden reggel az óvodába rohanunk és én ott hagyom délutánig, és ezért elkezd sírni, szóval akkor, ha elfogytak is a könnyeim, nagyon gyorsan fog tudni újra termelődni.

Egy félelmem van. Sok nyugdíjazott elmesélése alapján ők hetekig, hónapokig úgy érezték, csak szabadságon vannak, csak aztán döbbentek rá, hogy az már örökre úgy marad. Ahogy Ágica is lehet, hogy ezután jön rá, hogy most már így ovisan fognak telni a napok, könnyen lehet, hogy majd én magam is október környékén koppanok, hogy végleg Isten vele a gyerekekkel való otthonlétnek. Mindenesetre addig élvezem.