‘nagycsaládos lét’ kategória archívuma

Most, hogy a két kicsi van itthon csupán, sok új inger ér. Leginkább Palkó kapcsán. Sokkal több dolog érdekli, mint ami a nagycsaládos létben kiderült róla. Sasok és szárnyuk fesztávolsága, a dínók kihalása, a kihúzkodott gazok eltüzelése. Mindennek örül, nagyon. Egy lufinak, egy polifoam-nak, annak, hogy Ági felébredt a délutáni alvásból. Kitárja karját és hívja, hogy ki fut az én kis házacskámba? Ági odafut és Palkó úgy szorítja Ágit, mint anya a gyermekét.

Az ingerek elérik a lelkemet, megsimogatják, megmelengetik és leülnek egymás után sorba, hogy majd felpattanjanak szükség esetén emlékeztetőül a nyüzsgős napokon.

Kérdések is fogalmazódnak meg bennem. Milyen lenne Palkó, ha ő lenne a legnagyobb gyerek a családban? Milyen lenne, ha a nagyok piszkálódásai kimaradnának az életéből? Hogy fejlődne, ha azt az energiát, amit a figyelemfelkeltésre fordít, kizárólag magára használhatná? A kérdéseire, a kíváncsisága kielégítésére. És ha a szabadidőnket nem három, hanem csak egy tesóval kéne megosztani? Mennyi idő után jönne el a testvérei utáni hiányérzet? Mit érez most legbelül, hogy többet beszélhet és kérdezhet?

Rengeteg kérdés, s mind megválaszolatlan marad. Ezek is sorba leülnek türelmetlenül, tehetetlenül. S talán kerülnek melléjük társak majd ugyanilyen különleges időszakok során.

a

Miért van sokszor, hogy a reggeli készülődés jól megy, már örülök előre, hogy most nem úgy fogok beesni becsengetés előtt, és akkor… …elszakad a cipőfűző, vagy szétmegy a kabát cipzárja, nem találjuk a sapkát. Ennél rosszabb az, ha mindenki indulásra készen – cipőben, kabátban, háton táskával, kézben szatyorral, tornazsákkal és Ági-kézzel, s egyik kicsinek nagyvécézni kell. Ennél még dühítőbb, ha tél van, és nemcsak cipő és kabát, hanem kezeslábas és dupla nadrág van a gyereken. Ennél borzasztóbb az, ha nem ér el a vécéig. Ennél már csak egy rosszabb eset van, ha mindez nem 1, hanem mondjuk 2 gyerekkel történik meg.

A fenti helyzet megkoronázása az, hogy gyors megoldásként autóval akarok indulni, aztán amikor a kulcsszekrénybe nyúlnék, rájövök, hogy Apácska hajnalban elment a kocsival.

Még egy kellemetlen helyzet, amikor a vasárnapi ebéd főzésekor koppanok, hogy elfogyott a levestészta/só/bors. Vagy a sütibe 2 bögre cukor helyett ugyanennyi sót kevertem.

Aztán. Tejet forralok, már melegszik, egyre forróbb, már emelkedik. Biztosan akkor fog kifutni és betelíti a tűzhely egész felületét, amikor épp csak  elfordulok, hogy bögréket vegyek elő kakaónak.

Ha az ember lánya, ne adj’ Isten, kavicsot fest, és épp a legsikerültebb darabot fejezi be, az utolsó ecsetvonást ejti meg elégedetten a kő felületén, no, abban a pillanatban fogja valamelyik gyermek meglökni a jobb  kezét.

Ha egyszer, egyetlen egyszer megengedem házi feladat írása közben, hogy ott legyen egy pohár víz az asztalon, hogy bele tudjon kortyolni szegény gyerek, ha megszomjazik, törvényszerű, hogy az a pohár folyadék, rossz esetben szörp, rá fog borulni a füzetre, könyvre, kellemetlenebb helyzetben tájékoztató füzetre.

Még egy képtelen helyzet, amikor reggel kiteregetem az udvarra a tiszta ruhákat: vagy elkezd esni az eső, vagy a közelben valaki tüzet gyújt.

Mindezek azért jutottak eszembe, mert szeretném kérni, hogy ne legyen ilyen megviccelés akkor, ha épp elkészülök egy munkámmal, és szeretném lementeni a pendrive-ra, vagy a gépre. Se a villany ne menjen el, se a gép ne fagyjon le, és ne is nyomjak meg véletlenül egy ismeretlen billentyűkombinációt.

Köszönöm.

 

 

 

a

A férjemnek és nekem a nagy dátumunk szeptember 17. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon ismerkedtünk meg a kajárpéci diszkó teraszán. Szoktuk ünnepelni éttermi vacsorával, házi tortával, pozitív terhességi teszttel – Marcié volt még 11 éve. Ma a két kicsivel válogattunk a helyi bolt sütikínálatából, és megvettük az ünnepi Fantát is. Otthon a nagyoknak is megemlítettem az évfordulót, no ők nekiálltak titkon szervezkedni, csukott ajtó mögött. Amikor benyitottam, Palkó rajzolt valamit, a két nagy meg a fotelba tömörült, Marci ölében a gitárral.

Ilyenkor mindig van bennem egy kis izgalom, vajon Peti nem felejtette-e el, mert az azért nem esne jól. Így, amikor hazajött, figyeltem, hogyan viselkedik. Vidám volt, a megszokott fáradtságnak nyoma sem volt. Akkor lettem biztos benne, hogy gondolt a közös napunkra, amikor tetten értem, hogy összegyűrte a virágboltos csomagolópapírját és kukába dobta. Majd vacsorára terítés közben egyszer csak derékon ragadott és átadta a gyönyörű szál rózsát.

Vacsora közben volt egy kis szemezés, amikor Ági tündibündi megszólalásaikor összenéztünk, vagy a poénkodó Julcsin mosolyogtunk. Ez lett a 20 év alatt belőlünk, család, jó nagy, soha nem gondoltuk volna, legalábbis a kajári diszkóban még biztosan nem.

Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön hoztam is a várva várt sütiket. El is felejtettem már a gyerekek nagy készülődését, amikor megjelentek a gitárral. Pár egyeztető sutyorgás után rázendítettek az ünnepi dalra. Mivel Marcinak tegnap volt élete első gitárórája, ez az ének nem lehetett más, csak a Süss fel, nap! Volt egy instrumentális bevezető, aztán a dal. Itt aztán nem volt vége, kezdték újra, másodszor:

Süss fel, nap! Fényes nap! A szüleink 20 éve találkoztak!

Leesett az állunk! Marci átírta, rímel, szótagszámra is kijön! És egyáltalán! Hogy ez a fajta ajándék eszükbe jutott! Mondanom sem kell, patakokban folytak a könnyeim. De ezek most örömkönnyek voltak.

Hát például így lehet egy hétköznapot ünnepnappá varázsolni.

 

 

a

Beszélgetés pocaklakós barátnőnk és Apácska között:

– De jó nektek! Nemsokára kisbabátok születik!

– Ó, szeretnél egy ötödiket?

– Simán, bármikor jöhetne! Csak lenne elég hely hozzá a házban.

Se egy szeretlek, se egy gyémántgyűrű vagy egy csokor virág nem lehetett volna ennél szebb bók!

 

Emlékszem, iskolásként az utolsó két hétben a matekszámolások és nyelvtanvázlatok mellett vagy helyett színes krétával mindig helyet kapott a VAKÁCIÓ bővülő felirata, virágokkal, cirádákkal, lufikkal díszítve. Aztán következett az utolsó kicsöngetés, az évzáró, bizonyítványosztás, jutalomkönyv, a nyári kerti gyakorlat, málnaszedés, esti tollasozások, nyaralás a nagyszülőknél.

Iskolás gyerekek anyukájaként hasonló fellélegzés a közelgő nyári szünet. Alig várom, hogy ne kelljen reggel az órát nézni és sürgetni, délután szakkörre küldeni őket, ösztönözni, hogy legyen kész mielőbb a lecke, este pedig ne kelljen úgy fektetni, hogy a reggeli 3/4 hetes kelésig legyen meg a 10 óra alvás.

Mégis nehezen engedem el ezt a tanévet. Mert utolsó. Vége egy időszaknak. Nagy valószínűséggel az elkövetkező tanévek során nem lesz soha már olyan, hogy néha a gyerekekkel egyidőben kelek. Nem halaszthatom reggelre a mosogatást, se a tornacucc összekészítését. Nem kezdhetek majd ruhahajtogatásba és nem indíthatok mosógépet sem. Délelőtt nem intézhetek el majd lazán nagybevásárlást az aktuális legkisebbel, nem fogok babaklubokba járni.

Nehéz búcsút venni ettől az időszaktól, mert életem majdnem harmadának része volt. Így most szeretném elnyújtani még a maradék négy napot. Boldogan átélni a nyugisan együtt reggeliző perceket, sóhajtva elindítani az iskolásokat úgy, hogy én még nem tartok velük. Kiélvezem, hogy Palkót még nem az én munkakezdésemhez igazodva kell oviba vinnem, sőt, hogy Ágit még egyáltalán nem kell oviba vinnem. Utolsó lendülettel küldöm az utolsó szakkörökre az iskolásokat, jövőre majd a napközis tanító teszi ezt helyettem.

Máshogy cseng az idei CIÓ. Az öröm mellett ott van benne a búcsú bánata.

“Ne bánd, hogy vége! Örülj, hogy megtörtént!” Ez segít.