‘nagyfiam’ kategória archívuma

Mi lesz abból, ha egy háznál egy nap lesz két macska, a családban demokrácia van és macskanévadó rendvezvényre kerül sor?

Egy nagy lapra került a táblázat, első oszlopába a jelenlevők neve, az első sorba a két macsek külső jegyei, a táblázatba pedig mindenkinek a névjavaslata. Többek között ilyen jobbnál jobb nevek, mint Csuriz, Lapos, Lukrécia, Boci, Palacsinta vagy Tigris. Javasolt a legkisebb is.

Ági, mi legyen ennek a cicának a neve? – mutattuk neki a délutáni alvás után az új háziállatunkat.

Cica – válaszolta mosolyogva, mi meg nevettünk.

Rendben, beírjuk. No és mi legyen a másik cicának a neve? – kérdeztük.

Másik Cica – s ahogy elnevettük magunkat, nevetett velünk együtt.

Így kerülhetett sor arra, hogy három rendkívüli humorérzékkel megáldott családtagunk a fekete-fehér foltos macskának Másik Cica nevet szavazta meg, s mivel a többi 1-1 voksot kapott, ez lett a nyertes. A csíkos cicánál már szorosabb volt a verseny, végül itt is Ági, utolsó szavazóként, döntéshozó lett, ugyanis a szavazatok száma megegyezett Palacsinta és Tigris nevek mellett, ezért lerajzoltam Ági elé két cicafejet, megegyeztünk, hogy melyik melyik, és kértük mutasson rá, melyiket szeretné.

Palacsintaaaaa! – ujjongott kitörő örömmel Julcsi, miután Ági meghozta a döntését és az ő javaslata lett a befutó.

Így lett egy szőrös Palacsintánk és egy vezetéknévvel is büszkélkedő Másik Cicánk.

 

 

a

A férjemnek és nekem a nagy dátumunk szeptember 17. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon ismerkedtünk meg a kajárpéci diszkó teraszán. Szoktuk ünnepelni éttermi vacsorával, házi tortával, pozitív terhességi teszttel – Marcié volt még 11 éve. Ma a két kicsivel válogattunk a helyi bolt sütikínálatából, és megvettük az ünnepi Fantát is. Otthon a nagyoknak is megemlítettem az évfordulót, no ők nekiálltak titkon szervezkedni, csukott ajtó mögött. Amikor benyitottam, Palkó rajzolt valamit, a két nagy meg a fotelba tömörült, Marci ölében a gitárral.

Ilyenkor mindig van bennem egy kis izgalom, vajon Peti nem felejtette-e el, mert az azért nem esne jól. Így, amikor hazajött, figyeltem, hogyan viselkedik. Vidám volt, a megszokott fáradtságnak nyoma sem volt. Akkor lettem biztos benne, hogy gondolt a közös napunkra, amikor tetten értem, hogy összegyűrte a virágboltos csomagolópapírját és kukába dobta. Majd vacsorára terítés közben egyszer csak derékon ragadott és átadta a gyönyörű szál rózsát.

Vacsora közben volt egy kis szemezés, amikor Ági tündibündi megszólalásaikor összenéztünk, vagy a poénkodó Julcsin mosolyogtunk. Ez lett a 20 év alatt belőlünk, család, jó nagy, soha nem gondoltuk volna, legalábbis a kajári diszkóban még biztosan nem.

Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön hoztam is a várva várt sütiket. El is felejtettem már a gyerekek nagy készülődését, amikor megjelentek a gitárral. Pár egyeztető sutyorgás után rázendítettek az ünnepi dalra. Mivel Marcinak tegnap volt élete első gitárórája, ez az ének nem lehetett más, csak a Süss fel, nap! Volt egy instrumentális bevezető, aztán a dal. Itt aztán nem volt vége, kezdték újra, másodszor:

Süss fel, nap! Fényes nap! A szüleink 20 éve találkoztak!

Leesett az állunk! Marci átírta, rímel, szótagszámra is kijön! És egyáltalán! Hogy ez a fajta ajándék eszükbe jutott! Mondanom sem kell, patakokban folytak a könnyeim. De ezek most örömkönnyek voltak.

Hát például így lehet egy hétköznapot ünnepnappá varázsolni.

 

 

a

Ősz van. Annak minden szépségével nyűgjével. Pocsolya, egyre több ruha, nem vízálló cipő, mindenhol száradó esernyő. Marcinak ilyen például a trikó.

Már első tanítási héten tettem ki neki azt is. Nem is gyanakodtam, hogy nem veszi fel, még akkor sem, amikor másnap készíteni akartam az aznapi ruhákat, és a trikós fiókban felfordulást láttam. Gyorsan rendbe szedtem és kivettem egy újat. Eltelt megint egy nap, ismét nyúlok a fiókba, ugyanúgy összegyűrve van egy trikó felül. Aztán épp vetkőzéskor léptem a fürdőbe, látom ám, hogy amint Marci lehúzza a pólóját, már csak a meztelen felsőteste marad. Rögtön leesett a tantusz, reggelente öltözéskor ő maga gyűri vissza a fiókba a kikészített trikót, nehogy zaklassam a felvételével.

– Marci, miért nem hordod a trikókat?

– Anya, az olyan ciki.

Döbbenten állok és nézek, a fejemben meg bevillannak sapkátlan tizenévesek, meg haspólós kamasz lányok, akiknek és szüleiknek a felelőtlenségéről meg voltam győződve anno, amikor még az én kicsi Marcim még csak 3 vagy 4, de akár 8 éves volt, és az volt rajta mindig, amit épp én ráadtam. Most meg itt vagyok, a harcok küszöbén, és íme, megjelent az első cikiség a trikó formájában. Eljött az idő, amikor már a szülők véleményénél, meg az egészség megőrzésénél is fontosabb, hogy mit gondolnak a kortársak.

Azért elmondtam neki, hogy hűvösek a termek, ott üldögélni egész nap egy szál pólóban nem épp a legjobb, de fegyverszünetet kötöttünk. Az egyezményünk szerint a hosszú ujjú pólóját nem fogja levenni az órákon, és hogy a téli időkben lesz olyan, hogy kötelező lesz a trikó.

Szerdán délután, amikor hazaértem, láttam a tornazsákját a sarokban heverni.

– Marci, miért hoztad haza a tornacuccodat már ma?

– Holnap már nem lesz tesi! Úgyhogy már tehetsz ki trikót!

Nevettem.

Nézem a pozitívumát a dolgoknak. A nagyfiam teljesen egészségesen fejlődik, lesz kisfiúból kiskamasz.

a

Apácska hosszúhétvégézett. Nem wellness-szállodában, hanem dolgozni ment Komáromba, és hogy az egész napos munka után ne fárasszák magukat utazással, és ne kelljen pár óra alvással hajnali fél ötkor megint útra kelniük, inkább elfogadták a munkaadó ajánlatát, és ott aludtak.

Szombaton reggel elmondtam a gyerekeknek a hétvégi programot, benne ezzel a kellemetlen hírrel. Többször megkérdezték estig, aztán másnap is, hogy apa mikor jön haza. Vasárnap este már többször adtam nekik puszit, visszaküldtem a szobájukba őket, a végén már fogyatkozó türelemmel. Ágival végre bebújtunk az ágyba, amikor egyszer csak megint hallom, hogy nyitódik a gyerekszoba ajtaja. Marci jelent meg a szobánkban:

– Anya, ha megjön apa, mondd neki, hogy jöjjön be, mert meg akarom ölelgetni. Azért két nap sok idő ám.

Éppen olvadozni kezdtem, amikor hozzátette:

– Ha izgi meg elfoglalom magam, akkor nem hiányzik senki annyira, de…..

Kikerekedhettek a szemeim, hogy na akkor ez azt jelenti, hogy velem unalmas volt a hétvége, mert itt mintha észbe kapott volna, félbehagyta a mondatot, és elhagyta a szobát.

 

 

 

Sokmindenben megéltük már az elsőt. Első csók, első várandósság, első kibújó fog, első családi nyaralás – sorolhatnám. Idén az első táboron vagyunk túl, Marci első táborán. Rengeteg élmény, önállóság, alig szennyes ruha, fáradtság.

No és ismerkedés. Megtudtam pár dolgot az én nagyfiamról. Az utazótáskájába tettem némi nasit és hogy érezze az anyai gondoskodást akkor is, amikor nem vagyok vele, tettem 5 almát, egyet-egyet minden napra. Nem gondoltam, hogy meg fogja enni, azt hittem, hazahozza és enyhén nyomottan fogom előkotorni a a kekszek és krékerek üresen összegyűrt zacskói közül. Nem!

“Anya, bocsánat, egy almát nem ettem meg, mert hétfőn kaptunk az ebéd mellé egy barackot, és azt gondoltam, az az egy gyümölcs elég arra a napra.”

Naná, hogy örült anyai szívem! Ennél jobban akkor, amikor egyik anyatársam azt mesélte, mit válaszolt Marci, amikor arról beszéltek, hogy miért nem akarta elfogadni a többiek ajánlatát, miszerint felhívhat engem az ő telefonjukról.

“Így is eléggé hiányzott anya, ha még beszéltem volna vele, még jobban hiányzott volna.”

A vallomások vallomása!

Pénteken reggel Ági felébredt, éppen csak kinyílt a szemecskéje, összeráncolta a szemöldökét, rám nézett és azt kérdezte:

“Páci? Houvám Páci?” (Marci? Hol van Marci?)

Édesemnek az ötödik napon már csak hiányzott a bátyusa. Aznap este mentünk hozzá bemutatóra, azt nézhettük meg, mit tanultak a hét folyamán. Látszott Ágin, hogy nagyon várja a nagy találkozást. Volt is öröm, amikor meglátták egymást. Ági átszellemült boldog arccal nézett fel rá, simítva meglegyintette a térdét, és azt mondta: Páci! Valami olyan hanglejtéssel, hogy azt lehetett mellé hallani, hogy na, Marci, végre előkerültél, te kis kópé! A nagytesó is örült ennek, le is guggolt hozzá, nézték egymást, aztán lenyomtak egymásnak egy puszit. Majd indultunk le a bemutató helyszínére, ők természetesen kézenfogva. Nagyon megható volt!

Azt hiszem, hogy egy anyának az egyik legfontosabb és legörömtelibb dolog az életében az, hogy ha a gyermekei szeretik egymást.