‘nagylányom’ kategória archívuma

Öt évvel ezelőtt Palkó az utolsó hónapját töltötte odabent a pocakomban. Marcival és Julcsival nyakunkba vettük a várost, és még beszereztük a hiányzó dolgokat a babakelengyébe és Apácska névnapi ajándékát, a gitártartót is akkor vettem meg. Sok helyen jártunk, nagy hassal, melegben, intéztem a dolgaimat, a két gyerkőc pedig jött velem, emlékeim szerint nagyon fegyelmezetten viselkedtek, nagyon türelmesek voltak.

Ez jutott ma eszembe, amikor is délután egy gyors vásárlásra indultunk. 3 gyerek, 3 felnőtt, sőt igazából 2 gyerek, mert a történet  a két kicsiről szól,  (Marci karate-edzésen volt), szóval tökéletes arány, gondolnánk. Ennek ellenére volt minden: az itthon felejtett játékok híján és az amúgy kedvenc népdal elleni tiltakozás után a ropit, mint nyugtató eszközt, már ellőttük félúton. A boltokban aztán következett a kiállított játékok sorban és ismétlődően történő kipróbálása, a vita, hogy ki ül a bevásárlókocsiba, aztán meg hogy mikor és hol cserélnek helyet. Aztán jött a futóverseny a hosszú termékutcákban, a bújócskázás a vállfára akasztott ruharengetegben. Őrangyali közbenjárással elkerültük, hogy az eladó felmosóvödrök egyikében csücsüljön Ági. Ezek után könyörögtek az otthon beígért jégkrémért, Ági alig engedte a szalagra tenni, hogy legalább kifizethessük. Természetesen pár percen belül Ági haja ragadt a fagyitól, a ruhája is és Palkó pólója még hátul is jégkrémes volt, és természetesen nem vittünk csereruhát.

Mi, felnőttek mindeközben nagy sóhajok, fejrázások és ideges tiltások közepette, türelmünket fokozatosan elveszítve próbáltuk őket a rendetlenkedésükben gátolni.

A lakberendezési boltban nem győztük visszafogni őket, hogy a szépen megterített asztal most nem minket vár, nem kellene a poharakból imitálni a szörpivást. Az ágyakat sem  nekünk vetették meg, a polcokat sem nekünk rendezték be. Nem győztük szidni a dizájnert, hogy a sok kicsi és törékeny dísztárgyat miért éppen gyerekkéz magasságában kell kihelyezni a polcokra. Gyorsan elengedtünk az égbe egy imát, amikor a szebbnél szebb, nagyobbnál is nagyobb képek erdejébe kezdték el utolérhetetlenül futni a köröket. A pénztárt fellélegezve hagytuk hátra, hálát adtunk, hogy már csak a kerti bútorok esnek utunkba a leparkolt autónk felé.

Bennünk, felnőttekben megfogalmazódott az elhatározás, hogy hazatérve listát írunk, és a vakáció kitöréséig maradt egy hét alatt igyekszünk elintézni azokat az ügyeinket, amiket el lehet. Ági lesz csak velünk, társaság hiányában talán nem lesz annyira felpörgetett hangulatban.

A barkácsáruházban a megmentésünkre odapottyant az égből egy kosárnyi könyv, mi a csudát is keresne mást ott a festékek, ecsetek és ketteslétrák között egy könyvosztály? Ági a kiválasztott könyvvel behasalt a kocsink aljába és nézegette. Akkor viszont felhagyott az olvasással, amikor kocsin kívül buli volt – két tesója a zuhanykabinokat nézegette, ebből ő sem maradhatott ki, sőt, ki is kell nyitni és belépni az ajtón. A sok zuhanykabin sok ajtaján. Miután az utolsó ötről sikerült a maradék ép elménkkel és maroknyi kreativitásunkkal lebeszélni, jött az irigykedés, hogy bezzeg Áginak van, nekik miért nincs könyvecskéjük. A négy kiválasztott könyvvel szinte vidáman masíroztunk már a péntár felé, ahol újabb csoki-kikönyörgés, majd a maradék játékok, kisautós bevásárlókocsik kipróbálása zárta a hétköznapi kalandjainkat.

Mi, felnőttek, de legalábbis én, tettem a fogadalmaimat, hogy ugyan nem fogok soha többé gyerekekkel vásárlást intézni, hacsak nem szeretnék haladéktalanul olyan megfigyeléseket tenni, hogy pl. mennyi fogyott a türelemzsákomból, és vajon mennyi pénzbe kerül a nyugtatásukra vásárolt könyvecske, cukrocska, csoki és ropi, esetleg pénzbedobós billegő repülőzés. Egyelőre azt a következtetést vontam le, ha az idegállapotunkra is tekintettel szeretnék lenni, na meg ha az egyes helyeken hiábavaló kérésekkel és tiltásokkal eltöltött időre gondolok, hogy mindent egybevetve könnyen lehet, hogy jobban jövünk ki, ha bébiszittert fizetünk, hogy maradjon a vásárlás idejére a csipet-csapattal itthon.

 

a

– És képzeljétek el, 10 évvel ezelőtt körülbelül ilyenkor jött vissza apa hozzám a kórházba.

– Mi meg itthon izgultunk, hogy fiú vagy lány születik-e.

– Aztán fiú lett. Anya, és mi lett volna Marci neve, ha lány lett volna?

– Eszter.

– És hogy-hogy akkor én nem Eszter lettem?

– Mert aztán rátaláltunk a Júliára, ami sokkal szebben hangzik a vezetékneveddel. Marci, szerinted melyik név szebb?

– Nem is tudom. De Julcsi akkor is ugyanilyen szép lenne, ha Eszter lenne.

a

Sms-t jelző csipogásra ébredek. Kitapogatom a telefonomat a párnám mellett, ahogy kioldom a billentyűzárat, látom az időt, 7.18. “Szia. Készülhet közös kép a fiúkról?” Beindulnak a fogaskerekek… Közös? Kép? Fiúkról? Egyre olajozottabban kapcsolódnak a fogak egymásba… Kép, fénykép, fényképezés. Milyen nap is van? Tegnap esős, szomorkás nap volt, igen, igen, vasárnap. Akkor ma hétfő! Vagyis suli! Jesszus, akkor elaludtunk! háromnegyed 8-ra kell odaérniük. Ez a fényképezés is új infó! Minden egyes nap azzal várom haza őket, van-e jegy, van-e matrica, van-e üzenet, kivéve múlt pénteket. Nem kérdeztem,  nem mondták. Amíg fejben megkeresem  a fehér inget, blúzt és fekete nadrágot és szoknyát, felállítom a vasalódeszkát, bedugom a vasalót, és irány a gyerekszoba. Jó reggelt, jó reggelt, gyorsan, Pál, Kata, Péter, stb. keljetek, hétfő reggel van, elaludtam 10 perc múlva indulni kell, ébredjetek, ma fényképezés is lesz, nem is mondtátok, ma csak víz és a tegnapi maradék sütivég lesz reggelire, hova tetted, Julcsi, a harisnyádat, Marci, akarsz a barátaiddal közös képet az osztályképen kívül? Gyors válasz az sms-re, igen, persze, lehet közös kép, és köszi, hogy felébresztettél az üzeneteddel. Vasalatlanos ládából elő az ünnepi garnitúrát, gyors vasalás, nem alapos, mert úgyis elülik meg hátul állnak, mert magasak, nem fog látszani. Tízórai, tornacucc, táskaellenőrzés. Gyertek, gyertek! Juj, az a cipő milyen sáros, törlöm! Voltál már pisilni? Azt már csak magamban mondom, hogy nyugodt reggeli közben akartam a környezetismeret új fejezetéről beszélgetni Marcival, hátha megírja az elmaradt felmérőt. Hát akkor a beszélgetés helyett egy imát mondok érte negyedik óra idején. Jól van, 7.38, már csak Julcsinak kell egy frizura, amivel majd 20 év múlva is szívesen néz a fényképen magára, és kész is. Indulhatnak!

Amiért hálás vagyok: mindeközben egyik kicsi se ébredt fel.

Amilyen megfigyelést tettem: ha szorít az idő, a gyerekek is és én is többre vagyunk képesek.

Ti pedig abba láthattatok bele, miért is vagyunk késős család (a genetikán kívül…)

a

Száraz zsemlék reszelése után szitáláskor simán átmennének a rostán a morzsákkal együtt. A homokozóban beépülnének észrevétlenül a várfalba. De az epehólyagomból a borsnyi és a lencsényi kövecskék nem egykönnyen jutnak ki, ha egyáltalán sikerül nekik.

Nem volt jókedvem, amikor az ultrahangról jöttem haza. Egyik (szüli)nap fent, másik nap lent. Mondom itthon a híreket, magyarázom, hogy mitől sűrűsödik az epe, hogy lesz belőle kő és hogyan lehet segíteni rajta. Julcsi nagyot néz és azt mondja:

– Jaaa, így műtenek? Én sokáig azt hittem, hogy úgy műtik az embereket, hogy ráfekszenek egy ágyra, a két végén van egy-egy radiátorféleség, az összeszorítja az embert, megrázza, csiszálja, kinyílik és kész.

Nevettem. Tudtam, hogy mindennél van rosszabb. Akkor inkább az altatásos-vágásos hasi műtét….

Lehet, hogy gyerekes, meg ciki, de én úúúúgy szeretem a szülinapomat!

Először is, akármilyen hideg is lehet, meg előtte egy héttel hó is hullhat, az biztos, hogy április 14-re a hátsó udvar tele van sárga pitypangokkal! Minden üdezöld, a fák virágoznak. De a sárgálló pitypangok a mindenem!

Már reggel az Alma együttestől idézve éneklem, hogy ma van a szülinapom-pom-pom-pomporompom-pom! Ha az örömömet megosztom a családdal, ők is jókedvűek lesznek. Nem érzek benne önzőséget vagy nagyképűséget. Annyi figyelem, amennyit ezen a napon kapok ezáltal, talán jár.

Lehet egy hétköznap, a szokásos napi rutinnal, egész nap vidám vagyok. A tudat, hogy ezen a napon kicsit középpontban vagyok, feldob. Ezt nem is értem magamban, mert amúgy nem szeretek középpontban lenni. Nem szeretem, ha rám szegeződnek a tekintetek, rám figyel mindenki. Pedig naponta ez történik velem (újra) nem is olyan sokára.

Ezen a napon úgy érzem, hogy nekem mindent szabad. Megsértődni és megsérteni szabályokat. Lazulni, lustulni. Nem csinálni semmit. A poén az, hogy se nem sértődök meg, se nem sértek meg szabályokat, se nem lustulok. Hacsak az nem szabálysértés, hogy megiszogattam a délelőtti főzés közben 2 deci borocskát. És hiába koszos a konyha köve, nem mostam fel. No és áttoltam Marci versenyfeladatlapját holnapra, pedig már annyira nagyon nem érne rá. Ami meg a lustulást illeti, az sem volt: mostam kétszer, kétfogásos ebéd készült nagy adag kakaóscsiga elé, postán is jártam, ügyintéztem telefonon és neten, végül kitakarítottam a nappalit. Ezt sem értem… Máskor, ha megfeszülök, sem bírok ennyi mindent besűríteni a napba. Ráadásul még a kávémat is nyugodtan a gyerekek körében ittam meg, délután iskolai rendezvényen is voltam. Tanulnom kellene ebből, hogy ne tervezzek görcsösen sokat egy napra, és ha egy-egy dologgal több sikerül, sokkal elégedettebb leszek.

Annak külön örülök, ha hétköznapra esik a szülinapom. Nagyon jó, sőt, életmentő ünnepnappá varázsolni egy sima hétköznapot, ráadásul egy hétfőt! Más talpas poharakból inni a pezsgőt, vagy még a vizet is, meg a vitrinből elővett ünnepi tányérról enni akár a megmaradt rakott krumplit is. Ha meg meglepiként a kedvenc színű terítőmet teszik fel, az végképp jelessé teszi az estét.

No és ha mindezt tetézik a szoros ölelések köszöntés közben, meg a rajz, amin Palkó életében először rajzolt zöldellő lombú fát, meg a tény, hogy Apácska a meglepik meglepijével készült, mint kiderült, hetek óta, és Julcsi kis képeslapja, amin egy kis előzetes anyák napi vallomást kapok, miszerint én vagyok a világ legjobb anyukája, aztán kis Ági tudatlan mozdulata, ahogy nyújtja a tulipánt, azt sem tudja, miért, csak úgy utánozva a nagyokat, és Marci könnycseppjei, miközben bocsánatot kér, hogy ő nem rajzolt nekem semmit. Szóval ha ezekkel tetézik még az alapörömömet, akkor csordul az örömkönny… És még nem is említettem anyukámtól kapott hőn áhított ajándékot, meg anyósom kedves szavait a levelében és a sok-sok más köszöntést sem különböző csatornákon.

A megható pillanatok nincsenek meg vicces beszólások, történések nélkül. Például Palkó, miközben rajzolta az ajándékomat, többször hívott: ‘Anya, tudsz rókát rajzolni?’ Rajzoltam neki. ‘Anya, tudsz mókust rajzolni?’ Azt is berajzoltam az előkészített faodúba. ‘Anya, tudsz madarat rajzolni?’ A tojásokra kellett ráültetni. Pár perc múlva hozta oda  nekem, adta át a jókívánsággal a közös rajzunkat.

Marcinak, miután bocsánatot kért, hogy ő nem rajzolt és nem készült semmivel, mégis eszébe jutott hirtelen valami. Két csillagot kapok, így már lassan meglesz a három angyalom!

Ami meg a gyarapodó éveimet, ráncaimat és ősz hajszálaimat illeti… Nem bánom. A jelenlegi álláspontom az, hogy nem fogok ránctalanító krémeket kenni az arcomra, se nem festetem a hajamat. Próbálok minderre büszke lenni. Talán az éveim száma nemcsak egy szám, hanem tudás, tapasztalat, élmények sora.