‘nehézségek’ kategória archívuma

A Római Birodalom bukása Kr. u. 476-ban volt. Na, azt úgy jegyzem meg, hogy a 4-hez 3-at adok, úgy kapom meg a 7-et, vagyis a következő számot. Azért 3-at kell hozzáadni, mert a 476 háromjegyű. A 7-ből 1-et kell kivonni, hogy a következő számot kapjuk, ami 6. Azért egyet vonunk ki, mert már csak 1 szám van hátra a 3-ból. Tehát csak az első számjegyet, a 4-et kell megjegyezni. Mmm, azt meg arról jegyzem meg, hogy négyen vagyunk tesók. De azt hogy jegyzem meg, hogy azt kell megjegyeznem, hogy négyen vagyunk tesók?

Nem mindig ilyen vicces a töritanulás.

 

Reggel hat órakor nyílik a gyerekszoba ajtaja. Ági megtorpan az ajtóban, ahogy meglát, leszegi fejét, hóna alá szorítja babáját, kezét a szája előtt tördeli, s alig hallhatóan azt közli motyogva:
– Anya, én azért nem szeretlek téged, mert amikor széromboltam a sínpályát, kinevettél engem.

Vannak alkalmak, amikor úgy jön ki, hogy a cipőt egyik-másik gyereknek nélküle veszem meg. Pfú, anya, más színű nem volt?, meg hogy egy kicsit szűk, vigyük vissza. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy gyerek nélkül nem veszek cipőt.

Legközelebb elviszem a gyereket is. Ne adj Isten, többet is. Mikormegyünkmár, fájafejem, fájahasam, mingyáelalszok, milyenboltbamegyünkmég, jóleszezcsakmennyünkmá. Ilyenkor megfogadom, hogy gyerekkel soha többé nem vásárolok.

Most ez utóbbinál tartok.

– Palkó, Ági, gyertek! Valami fontosat kell megbeszélnünk – figyelmesen néznek rám. – Tudjátok, amikor jártatok oviban még a nyár előtt, elvittelek titeket oviba, aztán átmentem az iskolába dolgozni. Tanítottam a gyerekeket. Hétfőn megint dolgozni megyek. Ilyenkor nyáron a gyerekek nem tanulnak, hanem táborba mennek, ahogy Marci és Julcsi is szoktak. Hétfőn a gyerekekkel megyek táborozni, a nagytesókkal is, ott leszek velük másik tanító nénikkel, és együtt vigyázunk a gyerekekre. Hét napot nem leszek itthon, hatot alszunk ott. Veletek a mama és apa lesznek majd.

Palkó (6) eltakarja az arcát, oldalról látom, hogy torzul az arca és egyszer csak nagy zokogásban tör ki. Ági (3) rögtön megszólal, még mielőtt átölelhetném Palkót:

– A mama meg az apa itt lesz velünk, ne sírj!

<3

Mióta újra dolgozom, azóta érzem igazán, hogy megérkeztem a nagybetűs, nem a nagy kezdőbetűs, hanem a nagybetűs ÉLETBE.  Rájöttem, hogy a nap továbbra is 24 órából áll, és az új feladatok mellett továbbra sem pormentesült a házunk, és ezentúl sem napfényt vesz magához a család, és a ruhájuk sem taszítja a koszt. Ugyanúgy, ha nem jobban, szükségük van a gyerekeknek lelki táplálékra is.  Így aztán hamar sikerült néha mélypontra, aztán még mélyebb pontra jutni. Megszűntem ismerni magamat, megszűntem elég jó anyának lenni, megszűnt a képességem, hogy rövid időn belül megtaláljam mindenben a jót.

Ebben az ÉLETben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, hogy nem jutott elég idő, hogy nem jutott elég ölelés és elég figyelem, nem sült már rég házi kakaóscsiga és hálás voltam, hogy nincs a családban asztmás és porallergiás, aki miatt muszáj lenne gyakran takarítani. Történt egy-egy hétfőn, hogy jött Márti néni, és mesélt egy-egy hittanos Julcsi-sztorit.

Egyik alkalommal az órán mindenki fogalmazott meg saját szavaival imát, amelyben valamit kért a jó Istentől. Amikor Julcsi kapta meg  a szót, tanácstalanul megvonta a vállát, és azt mondta:

– Hm, én nem tudok semmit mondani. Nálunk most minden rendben van.

Döbbenet.

Másik alkalommal példaképekről beszéltek. Julcsi ezt mondta:

– Nekem anya a példaképem. Azt szeretem, ahogy törődik velünk.

Döbbenet.

Nem bírtam könnyek nélkül. Alig akartam elhinni, hogy ezt az én nagylányom mondta rólunk, rólam, ebben az időszakban. Akkor talán mégis helyén van minden?