‘nehézségek’ kategória archívuma

Tavaly Marcit a legnagyobbnak szóló kiváltságként – legalábbis így adtuk elő, hogy úgy gondolja, hogy hatalmas dolog tudni a felnőttek titkáról – beavattuk a karácsonyfa rejtelmeibe. Abba, hogy mi, szülők választjuk és díszítjük fel. Rákérdezett az ajándékokra is, de nem volt szívünk a padlóra küldeni azzal, hogy ott is lebuktatjuk magunkat. Bár valójában a karácsonyfahír sem hatotta meg, sőt, inkább kérte, hogy majd ő is hadd díszíthesse.

Idén újra téma lett, vajon Marci a barátaitól tudhat-e már arról, hogy a susogó szárnyú, csilingelő hangú, titokzatos angyalok helyett két lábbal a földön járó, hol simogató hangú, hol dörmögő, földi anyja és apja csempészi az ajándékokat a fa alá. Apácska volt az,  aki előre sajnálta, és együttérzett fiával, hogy micsoda csalódásként fogja megélni a leleplezést, annak ellenére, hogy ő maga nem emlékszik semmiféle lelki törésre gyermekkorából.

Semmi jel nem utalt arra, hogy már tud az ajándékozás hátteréről. Már októberben hosszú levelet írt a kis Jézusnak és az angyaloknak, ahogy beszélgettünk, lehetett érezni, hogy él még benne a csoda, és csillogó szemmel örült idén is, égre emelve köszönte meg az angyaloknak az ajándékát. Ma reggel úgy alakult, hogy volt tíz percünk beszélgetni. A nappaliban olvastam, mindenki aludt, csak Marci ébredt és jött mellém.

– Nagyfiacskám, milyen volt a karácsony?

– Nagyon jó!

– Minek örültél a legjobban? – tértem a lényegre, kicsit terelve a témát rögtön az ajándékozásra, még mielőtt beszél a kedvenc sütijéről, meg a Reszkessetek, betörők! című filmről, amit most először nézhetett meg, és rengeteget nevetett rajta.

– Annak, amit tőletek ka…. – hirtelen rám nézett, mintha lebukott volna valami hazugsággal. Én pedig kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. – Tudod, anya, mi az iskolában beszélünk ám ilyenekről.

– Milyenekről?

– Hát hogy ti veszitek az ajándékot.

Próbáltam jelentőségteljesen olyan képet vágni, amiben benne van a meglepettség is, a természetesség is, meg az, hogy na most akkor véglegesen bizonyos értelemben Marci nagyfiú lett a tesók között. Gondoltam, most már csak azt kell kideríteni, hogy hogyan érintette mindez az elsőszülöttünk lelkét. Nagy levegőt vettem hát, és megkérdeztem:

– Értem. És bánod, hogy nem az angyalok hozzák az ajándékokat?

Bánatos arcot vágott, olyan tipikusan oldalra fordította a fejét, és bólintott. Apácskának igaza lett, szívem szakadt meg… És még háromszor kell ezt megérnem… Aztán megszólalt:

– Azért, mert azt mondtad egyszer, hogy az angyalok a szeretetükkel szerzik az ajándékokat, de nektek meg kell vennetek pénzért.

Még annál is jobban megérkezett földre, mint ahogy valaha is gondoltuk volna! Nem hiába, nagyon anyagias és spórolós az én nagyfiam.

 

Advent. Az a csodálatos advent! Táncoló gyertyaláng, díszes koszorú, fahéjas narancsillat, meleg szoba, pattogó tűz, társasjátékozó család. Hosszú, diótörős és -darálós esték, süteménykóstolgatás, forraltbor-kortyolgatás a felszálló, illatos gőzében, csilingelő dallamok. Csillogó díszek készítése békés egyetértésben, beszélgetés a távoli rokonokról, barátokról, beosztva az estékre őket egy-egy telefonbeszélgetésre is. Öröm, feltétel nélküli szeretet, bűnbánat, boldog várakozás, szétáradó béke.

Minden család ilyen adventet szeretne magának. És mi a valóság? Se társasjáték, se békés kézműveskedés, sőt, semmi kézműveskedés. Koszorú lett, de csak már azután jut az eszünkbe meggyújtani a gyertyát rajta, amikor már mindenki egymás után – nem együtt – megette a vacsoráját, ezalatt anya elmosogatott, apa meg kivitte az állatoknak a nekik járót. Csak a megszokás miatt, nem a hangulatért, meggyújtjuk egy percre. Azt is veszekedve, ki kapja meg a gyufát.

Diótörés és forraltborozás helyett hajtás. Ilyen lecke még, olyan verstanulás, gondolataink meg szerteszét. Az altatás utáni, másnapi, a következő heti teendők felé kószálnak. Az ideges feladatlistázás közben, a koszorút körülülés helyett érdemes megbotlani és orra bukni a roskadozó szárítókban, mert legalább megoldódhat egy gond, hogy így hasra esve belátni a komód alá és előkerül az idegbetegen keresett füzete a gyereknek.

A fahéjas illatról meg annyit, ha lenne ideje és gondja az embernek rá, akár még berepdeshetné a szobákat és az orrlyukakat, így a lelkeket is, de se idő, se gond, ráadásul a szétszórtság miatt kifutott és odaégett tej szaga úgyis elnyomná.

Zene nem szólhat, úgy nem lehet tanulni, nem lehet kikérdezni, nem lehet számonkérni, nem lehet javítani. Rokonok, barátok vannak, távol is, közel is. A szomorú az, hogy még a közeliekre is nehezen jut egy-egy gondolat. Vagy ha még az jut is, hogyan bírjuk ápolni a kapcsolatot, ha még az egy házban élők is idegesen, feladattal teli csak úgy élnek egymás mellett.

Nincs idő, nincs egy szabad perc, nincs harmónia. Ami van, az rohanás, hajtás, suhanó idő, feladat feladat hátán. Aztán könny, sóhaj és bűnbánat.

Még mielőtt feledésbe merülne, leírom, hogy nem is olyan régen volt nekem kedvenc napszakom. Mégpedig a reggel. Úgy fél hattól fél nyolcig. Nagyon termékenyek és feltöltőek voltak a reggelek. 3/4 7-ig, amikor az iskolásokat keltettem, én magam voltam csak ébren. Ténykedtem, gondolkodtam, terveztem. Biztos vagyok benne, hogy akkor, frissen, zavartalanul feleannyi időbe telt leszedni egy szárító ruhát, vidáman készítettem elő a zöldségeket az aznapi ebédhez, a kávém is ízletesebb volt és a legjobb ötletek abban a bő egy órában jutottak eszembe. Aztán az ébredő iskolásokkal igyekeztünk sutyorogva készülődni, volt idő a táskaellenőrzés és a tízóraikészítés közben leülni velük reggelizni, akár még mindig pizsamában és köntösben. Sutyorogtunk, hogy a kicsik még aludhassanak, mi meg még megbeszélhessük, mi lesz aznap, Julcsi felmondhassa a versét, Marci válaszoljon pár környezetismeret kérdésre.

No, ez ma már nem így van. Fél hétkor ébresztek mindenkit. Én az esetek 90 %-ában jóval korábban kelek. (Ha mégsem, a reggeli ébresztő dalhoz és köszönéshez a megbeszéltek szerint azt is hozzáteszem, hogy riadó van.) Szóval a gyerekek ébresztése előtti teendőim megsokasodtak. Ugyanúgy van száraz ruha leszedése, ill. teregetés, néha főzés, felmosás, összefoglaló órára készült anyag pendrive-ra mentése, oviba csereruha összekészítése, dolgozatjavítás, és még sorolhatnám, köztük egy lényeges elemet: önmagam trenírozását Ágicánk aznapi kedvéhez. Nehéz mindez, mert természetesen egészen addig, míg fel nem ébred, rejtély, hogy aznap mi hogyan fog menni vele és körülötte. Megy előtte a találgatás, vajon ma együttműködő lesz-e. Vajon ma engedi a segítséget? Vajon ma lesz-e hozzá türelmem?

Ilyenek szoktak például történni, hogy sokszoros kérés ellenére sem pisil öltözés előtt, mondván, nem kell neki. Mondhatnánk, hogy mi az, hogy nem tudom rávenni, hogy pisiljon, hiszen egyértelmű, hogy kell neki, de csakazértse. Rá tudnám venni, de a vége hiszti lenne, és akkor előbb elérnénk az ő és az én türelmem végére. Ilyenkor aztán felöltöztetem (látni fogjuk a továbbiakban, hogy amennyire könnyű ezt ide bepötyögni, annyira nehézkesen történik ez is), reggeli, fogmosás, öltözés. Van, hogy közben elkapom egy-egy jó pillanatát és engedelmesen bilire tudom küldeni. Sokszor volt, hogy nem. Ilyenkor abban bízom, hogy kibírja az oviig, és majd ott a dadusra bízva küldöm el első körben a kis gyerekvécére. Ez többnyire persze nem jön be. Már kabátban, sapkában ül a padon, húzom fel neki a cipőjét, és látom a nadrágja ülepét besötétedni, s az a folt egyre nagyobb és nagyobb. Ránézek, s azt mondja “Becsítam.” Ez annyit tesz, bepisilt. Az átöltöztetés a tél beköszöntével, a harisnya vagy duplanadrág használatával egyre dühítőbb és hosszadalmasabb tud lenni.

Mindig mindent ő akar megcsinálni, megoldani. Felöltözni, ajtót nyitni (fel sem éri a kilincset), teát főzni, vagy megtalálni azt, amit én keresek. Például egyik reggel a bilit. A fürdőben, ahogy megláttam, örömmel kiáltottam, hogy megvaaaan!, és vittem neki. Hallottam is a tiltakozó hisztit, hogy “nem, én találom meg, én találom meg”, erre ott, azon nyomban leteszem, és odébbállnék, hogy majd ott ő találja meg, de hogy gondolom, hogy neki ott jó lesz! “Én találom meg, én találom meg, én találom meg….!!!” Harsogja. Ráeszmélek, hogy ahhoz, hogy elmúljon a hiszti, pontosan oda kell visszatennem, ahol az előbb én ráleltem. Fogom a bilit, visszateszem a kádba, s szólok neki, hogy találja meg. Kivörösödött arccal megy a fürdőbe, még mindig szipogva, megyek utána, belehajol a kádba, kiveszi, szája fülig szalad és vidáman kiált, hogy “megtaláltam“! Szerencsére utána minden gördülékenyen ment.

Egy harmadik eset az volt, hogy ő szeretett volna öltözni. Vagyis akart. Mindenáron. Engedtem neki, volt a többiekkel más elrendezni való dolgom is, néha benéztem Ágira, és nyugtáztam, hogy a pizsialsót már levette, majd a pizsifölsőt is. Aztán darabig nem történt semmi, s mivel fogytán volt az időnk indulásig, nagy csicseregve, édesen, dallamosan felajánlottam neki, hogy segítek felvenni az aranyos kis szívecskés cicás bugyikát, meg az új, jajdepuha harisnyát, és a nézdmilyencsinosleszel szoknyácskát. Nem jött be a stílus. “Öltözök, öltözök, öltözök!!!” Jó, akkor csak a kezébe adom jól a bugyikát. “Nem, nem, nem! Öltözök!” Hosszú másodpercek teltek el, míg próbálgatta ügyetlen ujjai között jól forgatni az alsóneműt, s miután nem jutott semmire, kikaptam a kezéből és mondtam, felhúzom én. Karjaival, lábaival elkezdett hadonászni, rugdalni, ütni, kész csoda, hogy a következő pillanatban már a trikót tudtam fogni, hogy ráhúzzam. Egyre hevesebben csapkolódott, sírt, hogy “öltözök, öltözök, öltözök!!!” , de az iskolások már cipőt húztak, mi meg ott küzdöttünk a trikóval, így már nem hagytam tovább, ráerőltettem a trikót és pólót. Hogy kihagyhassam a harisnyafelhúzás tortúráját, ami lehetetlennek tűnt ebben a nagy tiltakozásban, odaléptem a szekrényhez, és kikaptam egy melegebb nadrágot. Palkó odaszólt, hogy lyukas a kesztyűje, így gyorsan ugyanazzal a lendülettel és mozdulattal túrtam elő egy másikat neki. Visszaléptem Ágihoz a nadrággal, látom ám, hogy újra pucéran áll a szőnyegen. Minden küzdelmem hiábavaló volt, levetette az addig ráerőltetett ruháit!…

Ilyenek és ehhez hasonló dolgok történnek nálunk reggelente. Ha nem, és amikor  nagy ritkán minden gond nélkül sínen van, akkor akár még mostanában is tud termékeny, kedvenc napszakom lenni a kora reggel.

 

 

 

 

Egy anyának mi jobban?

Két fia folyamatos harcban. A nagy szekálja a kicsit. Dedózza. Kineveti. Semmibe veszi.

A kicsi nem hagyja magát. Védekezik és támad. Visszaszekál.

Ki tudja, melyik volt előbb? Ki tudja, mikor kezdődött?

Mindenesetre, amikor Palkó a minap meglátott egy képet, ahol Marci tartja őt kb. félévesen a karjaiban, azt mondta egy sóhaj kíséretében: “Itt még Marci szeretett.”

Nagyon fáj. Megszakad a szívem…

CSEND.

Így, csupa nagybetűvel. Az a fajta, amikor úgy érzed, süket vagy. Teljesen elnémul a világ. Csend, annyira csend, hogy már vágysz arra, hogy legalább az utcáról egy távoli biciklicsengő megtörje. Amikor már nyúlsz a füledhez, hogy ellenőrizd, hallasz-e még vele. Képes-e meghallani a némaságban a szuszogásodat, a fáradt, a ráncos, a túlélő szuszogásodat. Képes-e még észlelni, ahogy megdörzsölöd a tegnap esti szúnyogcsípésedet az alkarodon. Csend, a fejedben is. Amikor a gondjaidat, a rossz emlékeidet, és az összes ezekre emlékeztető zajt, üvöltést, ajtócsapást, papírtépést, dühös és tehetetlen sóhajt, ördögi kacajt és érthetetlen csattogást bezártad egy hangszigetelt terembe, ahonnan nem vagy hajlandó kiengedni őket, csak amikor már nincs más választásod. Csend, amikor szemedet lecsukva, izmaidat elernyesztve, a pillanatot élvezve hallgatod az űrből alászállt mély némaságot. Csend, amikor egyetlen száraz almafalevél tovalibbenése is, a mosógép két zárt ajtón túli morgása is sérti a  füledet, megzavarja a nyugalmadat, összekuszálja a gondolataidat.

CSEND. Így, csupa nagybetűvel. Két perc CSEND tette ünnepnappá nekem a mai, egyszerű, szokásos hétköznapot. Aki jót akar nekem, sok ilyen percet kíván.