‘nevelés’ kategória archívuma

Tavaly Marcit a legnagyobbnak szóló kiváltságként – legalábbis így adtuk elő, hogy úgy gondolja, hogy hatalmas dolog tudni a felnőttek titkáról – beavattuk a karácsonyfa rejtelmeibe. Abba, hogy mi, szülők választjuk és díszítjük fel. Rákérdezett az ajándékokra is, de nem volt szívünk a padlóra küldeni azzal, hogy ott is lebuktatjuk magunkat. Bár valójában a karácsonyfahír sem hatotta meg, sőt, inkább kérte, hogy majd ő is hadd díszíthesse.

Idén újra téma lett, vajon Marci a barátaitól tudhat-e már arról, hogy a susogó szárnyú, csilingelő hangú, titokzatos angyalok helyett két lábbal a földön járó, hol simogató hangú, hol dörmögő, földi anyja és apja csempészi az ajándékokat a fa alá. Apácska volt az,  aki előre sajnálta, és együttérzett fiával, hogy micsoda csalódásként fogja megélni a leleplezést, annak ellenére, hogy ő maga nem emlékszik semmiféle lelki törésre gyermekkorából.

Semmi jel nem utalt arra, hogy már tud az ajándékozás hátteréről. Már októberben hosszú levelet írt a kis Jézusnak és az angyaloknak, ahogy beszélgettünk, lehetett érezni, hogy él még benne a csoda, és csillogó szemmel örült idén is, égre emelve köszönte meg az angyaloknak az ajándékát. Ma reggel úgy alakult, hogy volt tíz percünk beszélgetni. A nappaliban olvastam, mindenki aludt, csak Marci ébredt és jött mellém.

– Nagyfiacskám, milyen volt a karácsony?

– Nagyon jó!

– Minek örültél a legjobban? – tértem a lényegre, kicsit terelve a témát rögtön az ajándékozásra, még mielőtt beszél a kedvenc sütijéről, meg a Reszkessetek, betörők! című filmről, amit most először nézhetett meg, és rengeteget nevetett rajta.

– Annak, amit tőletek ka…. – hirtelen rám nézett, mintha lebukott volna valami hazugsággal. Én pedig kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. – Tudod, anya, mi az iskolában beszélünk ám ilyenekről.

– Milyenekről?

– Hát hogy ti veszitek az ajándékot.

Próbáltam jelentőségteljesen olyan képet vágni, amiben benne van a meglepettség is, a természetesség is, meg az, hogy na most akkor véglegesen bizonyos értelemben Marci nagyfiú lett a tesók között. Gondoltam, most már csak azt kell kideríteni, hogy hogyan érintette mindez az elsőszülöttünk lelkét. Nagy levegőt vettem hát, és megkérdeztem:

– Értem. És bánod, hogy nem az angyalok hozzák az ajándékokat?

Bánatos arcot vágott, olyan tipikusan oldalra fordította a fejét, és bólintott. Apácskának igaza lett, szívem szakadt meg… És még háromszor kell ezt megérnem… Aztán megszólalt:

– Azért, mert azt mondtad egyszer, hogy az angyalok a szeretetükkel szerzik az ajándékokat, de nektek meg kell vennetek pénzért.

Még annál is jobban megérkezett földre, mint ahogy valaha is gondoltuk volna! Nem hiába, nagyon anyagias és spórolós az én nagyfiam.

 

 

Sokmindenben megéltük már az elsőt. Első csók, első várandósság, első kibújó fog, első családi nyaralás – sorolhatnám. Idén az első táboron vagyunk túl, Marci első táborán. Rengeteg élmény, önállóság, alig szennyes ruha, fáradtság.

No és ismerkedés. Megtudtam pár dolgot az én nagyfiamról. Az utazótáskájába tettem némi nasit és hogy érezze az anyai gondoskodást akkor is, amikor nem vagyok vele, tettem 5 almát, egyet-egyet minden napra. Nem gondoltam, hogy meg fogja enni, azt hittem, hazahozza és enyhén nyomottan fogom előkotorni a a kekszek és krékerek üresen összegyűrt zacskói közül. Nem!

“Anya, bocsánat, egy almát nem ettem meg, mert hétfőn kaptunk az ebéd mellé egy barackot, és azt gondoltam, az az egy gyümölcs elég arra a napra.”

Naná, hogy örült anyai szívem! Ennél jobban akkor, amikor egyik anyatársam azt mesélte, mit válaszolt Marci, amikor arról beszéltek, hogy miért nem akarta elfogadni a többiek ajánlatát, miszerint felhívhat engem az ő telefonjukról.

“Így is eléggé hiányzott anya, ha még beszéltem volna vele, még jobban hiányzott volna.”

A vallomások vallomása!

Pénteken reggel Ági felébredt, éppen csak kinyílt a szemecskéje, összeráncolta a szemöldökét, rám nézett és azt kérdezte:

“Páci? Houvám Páci?” (Marci? Hol van Marci?)

Édesemnek az ötödik napon már csak hiányzott a bátyusa. Aznap este mentünk hozzá bemutatóra, azt nézhettük meg, mit tanultak a hét folyamán. Látszott Ágin, hogy nagyon várja a nagy találkozást. Volt is öröm, amikor meglátták egymást. Ági átszellemült boldog arccal nézett fel rá, simítva meglegyintette a térdét, és azt mondta: Páci! Valami olyan hanglejtéssel, hogy azt lehetett mellé hallani, hogy na, Marci, végre előkerültél, te kis kópé! A nagytesó is örült ennek, le is guggolt hozzá, nézték egymást, aztán lenyomtak egymásnak egy puszit. Majd indultunk le a bemutató helyszínére, ők természetesen kézenfogva. Nagyon megható volt!

Azt hiszem, hogy egy anyának az egyik legfontosabb és legörömtelibb dolog az életében az, hogy ha a gyermekei szeretik egymást.

Évekkel ezelőtt, még kétgyerekes családként sikerült összehangolni úgy a délutáni alvást, hogy jutott napközben is nekem magánidő, amikor azt csinálhattam, amihez kedvem volt, vagy azt, amihez éppen nem, de legalább nem zavart senki. Ma ez újra megadatni látszott. Marci táborból jött haza, ő már elaludt, s biztos voltam benne, hogy estig nem is ébred fel. Tegnap későn értünk haza Marci tábori bemutatójáról, és ehhez képest reggel korán kelt mindenki, így amikor már Ágit is altattam, mert még az ebédje megevése előtt elálmosodott, elkezdtem tervezgetni. Aludjak én is majd? Vagy végre fellapozom az öt napja vásárolt Nők Lapját? Vagy lábat is áztathatok és pedikűrözhetek. De ha a gondolataimmal magamban csak kádat sikálok, az is jó lesz. Teljesen fellelkesültem, sürgetve ültünk le ebédelni.

Akkor, mivel a még ébren levő Julcsi és Palkó is fáradt volt, az is baj volt, ha az egyik ránézett a másikra, a másik már hasba csípéssel válaszolt. Ha az egyik csámcsogott, vagyis úgy érezte a másik, hogy az egyik csámcsog, a másik ledisznózta. Ha meglegyintette a függönyt  szél, az idegesítette őket. Csitítgatás közben még inkább úgy éreztem, hogy meg fogom érdemelni ezt az 1-2 óra magánidőt, ahogy nekik is jól fog esni a napközbeni alvás.

Ekkor történt, hogy az egyik csipkelődés olyannyira jól sikerült, hogy Palkó éles üvöltésben tört ki, és már hallottam is Áginak a nyöszörgését. Hiába nyomtam el egy gyors fohászt, forduljon a másik oldalára és aludjon tovább, ezennel ez nem segített. Éberen totyogott ki a szobából.

Az összes tervem, álmom összeomlott, ha robbanni tudnék, robbantam volna, ha megtehetném, hogy világgá megyek, már messze járnék. Ehelyett pár kanállal lerövidíttettem velük az ebédet, és a veszekedőket ágyukba parancsoltam. Magánidő helyett egy órán át csak egy gyerekem volt, lassan sikerült átállnom a B tervre, Ági-etetés, könyvnézegetés, kádsikálás és mosogatás mondókázás közben.

…gyerek végez.

Terveztem a hétvégén közös kirándulást, közös kutyafuttatást, közös fagyizást. Itt a jó idő, vele a szabadság, irány a természet, jöhetnek a programok, az egész családnak.

Aztán láttam, Marci hogy örül, amikor reggel azt veszi észre, hogy apja az este 6-ig tartó munkanapok és a hétvégi vállalások után végre itthon van, sőt, mi több, készíti a reggeli teát, vagyis személyesn is részese az életünknek. Rögtön mellé is szegődött, mondta, hogy tegnap tervezte már lenyírni a füvet, de lebeszéltem, és jó is, mert akkor majd ma “apa, te behúzod, én meg nyírom”. Rákérdezett aztán apjánál, hogy a polcot, amit a szülinapjára kapott cd-lejátszónak ígért, mikor teszik fel. Ha le kell festeni, ő szívesen megcsinálja. Gizi mamánál elromlott bojlerre is gondolt, már nem javítják ezek szerint meg, állapította meg, és hogy ki fog segíteni felrakni az újat. Mire reggelizni ültünk le, már azt hallom, hogy a legújabb problémáját mondja, miszerint össze-vissza mutatja a sebességet a bicikli mérője, mire Apácska megígérte, hogy meg fogja nézni. Reggeli után a bélyegkiállításra összeválogatott darabokat böngészve meg arról beszéltek, hogyan kellene azokat papírra rendezni.

Megállapítottam, hogy a nagyfiam nagy. Egészen férfias és felnőtt dolgokról, amelyekkel kapcsolatban velem semmit nem tud kezdeni, cseveg az apjával. Az apjával, akire nagy szüksége van. Ennek minden apró jelétől el tudok olvadni. Attól leginkább, amikor Marci, az amúgy nagyon szemtelen kiskamasz,  az ülő apja mellé áll, jobb kezét apja jobb vállára, bal kezét a balra teszi, ráhajol és a fejét összeduksizza apjáéval és mosolyog.

Miután ezeket megfigyeltem, lemondtam a közös kirándulásról, a közös kutyafuttatásról, a közös fagyizásról. Helyette csak figyeltem őket, hogyan barkácsolnak közösen, hogy működnek együtt a polcfestésnél és felcsavarozásánál, majd este mi balra indultunk fagyizni, ők kettesben meg jobbra csocsózni, s aztán hallgattuk az élménybeszámolót, hány meccs volt és ki hányat nyert. Hogy közben milyen témákat érintettek, nem tudni.

Emlékszem, iskolásként az utolsó két hétben a matekszámolások és nyelvtanvázlatok mellett vagy helyett színes krétával mindig helyet kapott a VAKÁCIÓ bővülő felirata, virágokkal, cirádákkal, lufikkal díszítve. Aztán következett az utolsó kicsöngetés, az évzáró, bizonyítványosztás, jutalomkönyv, a nyári kerti gyakorlat, málnaszedés, esti tollasozások, nyaralás a nagyszülőknél.

Iskolás gyerekek anyukájaként hasonló fellélegzés a közelgő nyári szünet. Alig várom, hogy ne kelljen reggel az órát nézni és sürgetni, délután szakkörre küldeni őket, ösztönözni, hogy legyen kész mielőbb a lecke, este pedig ne kelljen úgy fektetni, hogy a reggeli 3/4 hetes kelésig legyen meg a 10 óra alvás.

Mégis nehezen engedem el ezt a tanévet. Mert utolsó. Vége egy időszaknak. Nagy valószínűséggel az elkövetkező tanévek során nem lesz soha már olyan, hogy néha a gyerekekkel egyidőben kelek. Nem halaszthatom reggelre a mosogatást, se a tornacucc összekészítését. Nem kezdhetek majd ruhahajtogatásba és nem indíthatok mosógépet sem. Délelőtt nem intézhetek el majd lazán nagybevásárlást az aktuális legkisebbel, nem fogok babaklubokba járni.

Nehéz búcsút venni ettől az időszaktól, mert életem majdnem harmadának része volt. Így most szeretném elnyújtani még a maradék négy napot. Boldogan átélni a nyugisan együtt reggeliző perceket, sóhajtva elindítani az iskolásokat úgy, hogy én még nem tartok velük. Kiélvezem, hogy Palkót még nem az én munkakezdésemhez igazodva kell oviba vinnem, sőt, hogy Ágit még egyáltalán nem kell oviba vinnem. Utolsó lendülettel küldöm az utolsó szakkörökre az iskolásokat, jövőre majd a napközis tanító teszi ezt helyettem.

Máshogy cseng az idei CIÓ. Az öröm mellett ott van benne a búcsú bánata.

“Ne bánd, hogy vége! Örülj, hogy megtörtént!” Ez segít.