‘nevelés’ kategória archívuma

Öt évvel ezelőtt Palkó az utolsó hónapját töltötte odabent a pocakomban. Marcival és Julcsival nyakunkba vettük a várost, és még beszereztük a hiányzó dolgokat a babakelengyébe és Apácska névnapi ajándékát, a gitártartót is akkor vettem meg. Sok helyen jártunk, nagy hassal, melegben, intéztem a dolgaimat, a két gyerkőc pedig jött velem, emlékeim szerint nagyon fegyelmezetten viselkedtek, nagyon türelmesek voltak.

Ez jutott ma eszembe, amikor is délután egy gyors vásárlásra indultunk. 3 gyerek, 3 felnőtt, sőt igazából 2 gyerek, mert a történet  a két kicsiről szól,  (Marci karate-edzésen volt), szóval tökéletes arány, gondolnánk. Ennek ellenére volt minden: az itthon felejtett játékok híján és az amúgy kedvenc népdal elleni tiltakozás után a ropit, mint nyugtató eszközt, már ellőttük félúton. A boltokban aztán következett a kiállított játékok sorban és ismétlődően történő kipróbálása, a vita, hogy ki ül a bevásárlókocsiba, aztán meg hogy mikor és hol cserélnek helyet. Aztán jött a futóverseny a hosszú termékutcákban, a bújócskázás a vállfára akasztott ruharengetegben. Őrangyali közbenjárással elkerültük, hogy az eladó felmosóvödrök egyikében csücsüljön Ági. Ezek után könyörögtek az otthon beígért jégkrémért, Ági alig engedte a szalagra tenni, hogy legalább kifizethessük. Természetesen pár percen belül Ági haja ragadt a fagyitól, a ruhája is és Palkó pólója még hátul is jégkrémes volt, és természetesen nem vittünk csereruhát.

Mi, felnőttek mindeközben nagy sóhajok, fejrázások és ideges tiltások közepette, türelmünket fokozatosan elveszítve próbáltuk őket a rendetlenkedésükben gátolni.

A lakberendezési boltban nem győztük visszafogni őket, hogy a szépen megterített asztal most nem minket vár, nem kellene a poharakból imitálni a szörpivást. Az ágyakat sem  nekünk vetették meg, a polcokat sem nekünk rendezték be. Nem győztük szidni a dizájnert, hogy a sok kicsi és törékeny dísztárgyat miért éppen gyerekkéz magasságában kell kihelyezni a polcokra. Gyorsan elengedtünk az égbe egy imát, amikor a szebbnél szebb, nagyobbnál is nagyobb képek erdejébe kezdték el utolérhetetlenül futni a köröket. A pénztárt fellélegezve hagytuk hátra, hálát adtunk, hogy már csak a kerti bútorok esnek utunkba a leparkolt autónk felé.

Bennünk, felnőttekben megfogalmazódott az elhatározás, hogy hazatérve listát írunk, és a vakáció kitöréséig maradt egy hét alatt igyekszünk elintézni azokat az ügyeinket, amiket el lehet. Ági lesz csak velünk, társaság hiányában talán nem lesz annyira felpörgetett hangulatban.

A barkácsáruházban a megmentésünkre odapottyant az égből egy kosárnyi könyv, mi a csudát is keresne mást ott a festékek, ecsetek és ketteslétrák között egy könyvosztály? Ági a kiválasztott könyvvel behasalt a kocsink aljába és nézegette. Akkor viszont felhagyott az olvasással, amikor kocsin kívül buli volt – két tesója a zuhanykabinokat nézegette, ebből ő sem maradhatott ki, sőt, ki is kell nyitni és belépni az ajtón. A sok zuhanykabin sok ajtaján. Miután az utolsó ötről sikerült a maradék ép elménkkel és maroknyi kreativitásunkkal lebeszélni, jött az irigykedés, hogy bezzeg Áginak van, nekik miért nincs könyvecskéjük. A négy kiválasztott könyvvel szinte vidáman masíroztunk már a péntár felé, ahol újabb csoki-kikönyörgés, majd a maradék játékok, kisautós bevásárlókocsik kipróbálása zárta a hétköznapi kalandjainkat.

Mi, felnőttek, de legalábbis én, tettem a fogadalmaimat, hogy ugyan nem fogok soha többé gyerekekkel vásárlást intézni, hacsak nem szeretnék haladéktalanul olyan megfigyeléseket tenni, hogy pl. mennyi fogyott a türelemzsákomból, és vajon mennyi pénzbe kerül a nyugtatásukra vásárolt könyvecske, cukrocska, csoki és ropi, esetleg pénzbedobós billegő repülőzés. Egyelőre azt a következtetést vontam le, ha az idegállapotunkra is tekintettel szeretnék lenni, na meg ha az egyes helyeken hiábavaló kérésekkel és tiltásokkal eltöltött időre gondolok, hogy mindent egybevetve könnyen lehet, hogy jobban jövünk ki, ha bébiszittert fizetünk, hogy maradjon a vásárlás idejére a csipet-csapattal itthon.

 

a

Én egyetlen kedvenc nagyfiam 10 esztendős lett! Mielőtt bárki felhördülne, mégis hogy képzelem ezt a kivételezést, gyorsan leszögezem, hogy abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy van nekem egyetlen kedvenc nagylányom, egyetlen kedvenc kisfiam, egyetlen kedvenc kislányom is. Ezekkel a megszólításokkal hazugság nélkül tudok nekik hízelegni úgy, hogy könnyedén leveszem őket a lábukról.

Csupa-csupa szép és jó dolgokat szeretnék ide lejegyezni, mert van bőven, amivel szívemet, lelkemet melengeti ez a 10 éves kiskamasz. Természetesen bele tudnék bonyolódni kevésbé kellemes oldalának az elemzésébe, meg abba, hogy mindez hova vezethető vissza, mi lehet az oka. Az ilyen elemzéseknek az a vége mindig, hogy az segít, hogy csupán szeressem ezt a gyereket és tudjam be a közelgő viharos kamaszkor előszelének az udvariatlanságát, gyerekességét, eszetlen viselkedését.

Marci, kicsi Marci! Elsőszülöttként próbára teszel minket, mi pedig, akik veled érünk először oda a gyereknevelés útkereszteződéseihez, próbára teszünk téged. Ez az út rögös, de örömteli.

Mert látjuk, hogy kinyitod a szemed a világra, észreveszed, minek lehet örülni. Fáradtan autózunk hazafelé, és felhívod a figyelmünket, hogy micsoda szép az út a ráhullott hófehér virágszirmoktól, és hogy nyugatra nézve a naplemente pirosra festi a bárányfelhőket is. Betegen orvoshoz sétálva rám pisszegsz, hogy nini, ott egy feketerigó, lelassítunk, és amikor a kismadár felénk fordítja a fejét, integetsz neki egyet.

Mert élvezzük, hogy a zene benned van, citerázásodtól zengve felvidul a ház, és vacsoraidőben nem tetszik, ha a szájdobolásodat le szeretnénk állítani, pedig, tudod, a kettő egyszerre nem megy.

Mert szeretjük, ha magadtól értelmes, építő elfoglaltságot találsz. Az öt angyalkáért kapott kis Rubik-kockával leülsz a gép elé, és videó alapján próbálod kirakni a hat oldalát. Meg leülsz Marika mamánál a cd-lejátszó mellé, és végighallgatod az István, a király rockoperát.

Mert büszkék vagyunk rád, hogy jól tanulsz, hogy okos vagy, és tudjuk, hogy a „nem érdekel” kijelentéseid belül az ellentétjét jelentik. Törekedsz a jobbra és tisztában vagy a feladataiddal.

Mert jó látni, hogy követed apád példáját. Nem maradhatsz ki a bütyköléseiből, átveszed a mintáját a szorgalomban, füvet nyírsz, szívesen segítesz a munkájában, igaz, sokszor a házi feladat helyett…

Mert bírom, hogy ha jókedved van, ha duzzogsz, ha bosszantani akarod a tesókat, ha cseresznyét ennél és éppen érik is, fogod magad, felmászol a cseresznyefára és elfoglalod a kedvenc ágat, és nézelődsz, kiengeded a gőzt, csemegézel.

Mert meg tudsz minket nevettetni, érted a viccet, veszed a lapot és nem tudod kihagyni a magaslabdákat sem. Nagyon jó a humorod! Ahogy mondtam már neked, az örsötökben, ha lenne még ilyen, te lennél a mókamester.

Mert még engeded magad szeretni, bár már meg szoktam kérdezni utcán, suliban, hogy adhatok-e puszit, de még furán nézel rám, hogy ezt most miért kérdeztem és igen a válaszod. A zugszeretgetések ideje tehát még odébb van, de közeleg, érzem, mert már nem férsz el a fél vállamon, hanem lógnak rólam hosszú karjaid és lábaid, ha az ölembe fészkeled magadat.

Mert tudom, hogy azért nem ismered fel az alapvető szükségleteidet, hogy ennél pár falatot, vagy jólesne egy pohár víz, vagy álmos vagy, mert tudod, hogy én úgyis itt vagyok neked, és örülök, hogy adhatok enned, kínálhatlak vízzel és gyorsan ágyba terelhetlek. Örülök, hogy engeded, hogy gondoskodjam rólad.

Mert lenyűgözöl, ahogy szereted a lányokat, elsős korodtól szerelmes vagy. Mosolygok, amikor meséled, hogy két és fél év után lett egy vetélytársad, kitartóan küzdöttél vele a lánykáért szkanderral, ajándékokkal, öleléssel (!), de aztán feladtad, ahogy te mondtad, hm, gondoltál egyet, és már mást szeretsz.

Drága egyetlen kedvenc nagyfiam! Isten éltessen sokáig! Köszönjük, hogy vagy nekünk!

 

 

a

Sms-t jelző csipogásra ébredek. Kitapogatom a telefonomat a párnám mellett, ahogy kioldom a billentyűzárat, látom az időt, 7.18. “Szia. Készülhet közös kép a fiúkról?” Beindulnak a fogaskerekek… Közös? Kép? Fiúkról? Egyre olajozottabban kapcsolódnak a fogak egymásba… Kép, fénykép, fényképezés. Milyen nap is van? Tegnap esős, szomorkás nap volt, igen, igen, vasárnap. Akkor ma hétfő! Vagyis suli! Jesszus, akkor elaludtunk! háromnegyed 8-ra kell odaérniük. Ez a fényképezés is új infó! Minden egyes nap azzal várom haza őket, van-e jegy, van-e matrica, van-e üzenet, kivéve múlt pénteket. Nem kérdeztem,  nem mondták. Amíg fejben megkeresem  a fehér inget, blúzt és fekete nadrágot és szoknyát, felállítom a vasalódeszkát, bedugom a vasalót, és irány a gyerekszoba. Jó reggelt, jó reggelt, gyorsan, Pál, Kata, Péter, stb. keljetek, hétfő reggel van, elaludtam 10 perc múlva indulni kell, ébredjetek, ma fényképezés is lesz, nem is mondtátok, ma csak víz és a tegnapi maradék sütivég lesz reggelire, hova tetted, Julcsi, a harisnyádat, Marci, akarsz a barátaiddal közös képet az osztályképen kívül? Gyors válasz az sms-re, igen, persze, lehet közös kép, és köszi, hogy felébresztettél az üzeneteddel. Vasalatlanos ládából elő az ünnepi garnitúrát, gyors vasalás, nem alapos, mert úgyis elülik meg hátul állnak, mert magasak, nem fog látszani. Tízórai, tornacucc, táskaellenőrzés. Gyertek, gyertek! Juj, az a cipő milyen sáros, törlöm! Voltál már pisilni? Azt már csak magamban mondom, hogy nyugodt reggeli közben akartam a környezetismeret új fejezetéről beszélgetni Marcival, hátha megírja az elmaradt felmérőt. Hát akkor a beszélgetés helyett egy imát mondok érte negyedik óra idején. Jól van, 7.38, már csak Julcsinak kell egy frizura, amivel majd 20 év múlva is szívesen néz a fényképen magára, és kész is. Indulhatnak!

Amiért hálás vagyok: mindeközben egyik kicsi se ébredt fel.

Amilyen megfigyelést tettem: ha szorít az idő, a gyerekek is és én is többre vagyunk képesek.

Ti pedig abba láthattatok bele, miért is vagyunk késős család (a genetikán kívül…)

a

Van, aki nem örül, ha észreveszi, hogy a gyerek örökölte a szeme állását? Létezik olyan család, ahol nem derülnek azon, hogy a gyerek ugyanúgy jár vagy épp vakargatja  a fejét, ahogy valamelyik szülő? Nem vicces-e, ha sok sztori adódik az évek során abból, hogy összekeverhetően hasonló a hanguk?

Marci viselkedésében akkor ismertem magamra, amikor osztálykirándulásokról, máshol egyedül nyaralásból, iskolai túrákról holtfáradtan jött haza, nem volt érdemes hozzá szólni, mert morgáson, jajgatáson, bunkóságon kívül mást nem kaptunk válaszként. Hiába tudta, hogy egy jó tál hazai főtt étel vagy egy nagy pohár víz, meg elnyúlás az ágyon és élménybeszámoló átlendítheti a fáradtságon és erőt meríthet még az esti nagy alvásig, nem segített magán – helyette elkezdett játszani, testvéreit önző módon a rögtön kisajátított szobából ki is küldte. Ennél rosszabb esetben vad biciklizésbe vagy famászásba kezdett, hogy az erejét a végletekig merítse.

Én ennek a hasonlóságnak nem tudtam önfeledten örülni. De nagyon megértővé tett.

Amikor az idei osztálykirándulásra készítettem az elemózsiáját, már előre tudtam a sok év tapasztalatát, és felkészítettem magamat és a jelen levő családtagokat, hogy bizony Marci ezeket a szendvicseket, nasikat, gyümölcsöket és innivalókat csak megutaztatja, és mivel 1. nem eszi meg, 2. ráadásul cipeli is őket, 3. ezáltal, meg amúgy is kifárad, 4. és mellesleg rám hasonlít, a lehető legrosszabb viselkedésre számíthatunk estére. Anyukám kételkedve és optimistán megjegyezte, hogy hát minden gyerek a buszra ülve rögtön enni kezd, én tisztáztam vele, hogy igen, nyolcadikban, de nem harmadikban, ráadásul nem az én nagyfiam.

Szóval elment. Négy után kezdtem edzeni magam estére, nem kezdtem bele semmi nagy dologba, mondogattam magamban, hogy megértően kell majd szólni hozzá, vagy épp  nem is szólni, csak kivárni, mire ő mesél, elfogadni, ha épp nem is akar megszólalni, készen állni a taktikákkal, amikkel majd gyorsan leültetem az aznapi ebéd elé.

Megjött. Mosolyogva, ha nem is udvariasan (Helló, dili Julcsi!), de köszönt. Közben csócsálta a csipszet, a másik kezével meg átadta a szuvenírt. Mert hogy azt is vett! Rögtön a legnagyobb élményekkel kezdte, hogy két gombóc fagyit lehetett kérni a Lufi fagyizóban, meg hogy meglepetésként vonatoztak is. Jókedvűen rögtön, veszekedés nélkül bekapcsolódott a tesók játékába. Vacsora közben, szigorúan betartva az időrendi sorrendet töviről hegyire elmesélt mindent, mikor, hol, kivel, mit, hogyan, mennyiért. Kérdeztünk és válaszolt. Kedvesen.

Nem tudom, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést. Pannonhalmi Apátságban is jártak, megszállta a hely szelleme? Vagy az segített, hogy nem mentünk elé, hagytuk a barátjával hazasétálni? Vagy az a marék csipsznyi szénhidrát segítette ki, amit hazáig elrágcsált? Mindenesetre már nem rám hasonlít. Ennek ellenére boldogan tettem a tesók elé a madárlátta szendvicseket és almagerezdeket.

Ui.: Palkó reggel így búcsúzott el bátyjától, minden alap nélkül: “Szia, Marci! Aztán figyelj oda, nehogy bepisilj!”

Pár hónapja értelmet nyert a gyerekek számára az általuk végzett házimunka. És hogy kedvesek legyenek. Meg segítőkészek. Persze, van, hogy a mi szép szemeinkért is, de a csillagokért, mindenre képesek.
Az ötlet nem saját, nem szeretném learatni a babérokat.
Különböző cselekedetekért papírlyukasztóval kerül egy-egy csillag a megfelelő név alá a hűtőn levő kartonpapírra. Ha öt összegyűlik, a gázkazánon a másik kartonlapra angyalka kerül. S miután van már valakinek öt angyalkája, azaz huszonöt csillagja, kérheti a jutalmát. Egy mozijegyet, vagy masszázst, könyvet vagy egy tekézést, amit szeretne és amibe közösen bele is egyezik a család.
Marci azért szokott, ha megrakja a cserépkályhákat elgyújtásra készre, vagy elmegy a boltba vagy mézért Bözsi nénihez. Julcsi akkor, ha kipakol a mosogatógépből, főleg ha az evőeszközöket is, mert azt nagyon nem szereti, vagy mint legutóbb, másfél hétig segítette a beteg osztálytársát leckével. Palkó teríteni szokott csillagért, vagy nem átjönni éjjel hozzánk. Ági akkor érdemli meg, ha segít teríteni – még akkor is, ha már a tizenegyedik tányért viszi is ki az asztalra, vagy ha nem fordul át pelenkázáskor rögtön hasra, illetve ha hajnalban ébred először. Én általában gasztro-élményt nyújtok csillagért, akár én sütöm pl. a kakaóscsigát, akár a zenés pékautónál veszem. Apácska szegény ritkán kap, mert kevés az együtt töltött idő, bár éppen a télen-nyáron kint dolgozásért kaphatna sokat. Én azért külön indoklás nélkül is szoktam neki lyukasztani egyet-egyet.
Szoktak lenni hétvégi akciók, amikor nagyon meg vagyok csúszva a házimunkával. No ekkor egy teregetésért vagy egy panírozásért dupla csillag jár, úgyhogy érdemes résen lenni. Akkor is hangsúlyosabb a csillag, ha valaki magától jön és felajánlja, hogy miben szeretne segíteni. És ha valamit extra gyorsan kell megtalálni, pl. indulás előtt Ági kedvenc autós játékát, akkor csak elkiáltom magam, hogy “egy csillag jár annak, aki megtalálja a nyomkodós békát!!!!” és már mindenki ugrik is a segítségemre. Két alkalommal is én lettem az, aki ilyen esetben rátalált a keresett dologra, így valójában magamat jutalmaztam meg.
Valójában a csillagrendszer a két nagyot hatja meg, Palkó csak tátott szájjal szokta figyelni, hogy Marci és Julcsi mennyit bír versenyezni azon, kinek mennyi csillag van a neve alatt. Néha örül neki, hogy neki is gyűlik az angyalkája. Természetesen Ági mit sem ért az egészből. De ő még a nagy buzgó, aki minden padlón levő dolgot a szemetesbe visz, és a cipőket a helyére, még a száraz ruhákat is vissza akarja teregetni a szárítóra. Neki még nincs szüksége csillagrendszerre a motivációhoz. Viszont Julcsi már egyszer azt mondta, hogy ő már unja ezt a csillagozást… Hogy ezeknek a mai gyerekeknek semmi sem jó!