‘nyár’ kategória archívuma

Elhúzott a nyár előttem, mint egy gyorsvonat. Úgy éreztem, még utas sem vagyok. Integettek az ablakból a kihagyott lehetőségek, kárörvendtek az összetört cserépedények, hogy mégsem lett belőlük mozaik egy asztalon, a Palya Bea-koncert, hogy köszöni, lezajlott nélkülem is, a tervbe vett könyvek is a vonaton porosodnak a felső csomagtartón, könnycsorgatva sajnálkoztak az ablakokban a rég látott barátok: a pótolni valók pótolni valók maradtak.

Hoppon maradt utasként elkaptam néhány pillanatot a kupékban. Vissza nem térőket, nem ismétlődőket. Babák születtek, szomszédságban, rokonságban. Öröm, nosztalgia, dejónekik. Tetők ácsolódtak, közel is, távol is. Hiány, belefáradás. Elsuhant a naptárban a Július Huszadika, láttam a házassági évfordulós gyertyát árválkodni az asztalon. Szomorúság, tehetetlenség.

Aztán volt pár állomás, ahol elidőztünk, megéltük a pillanatokat. Öröm, meghatottság, rácsodálkozás, meglepetés, töprengés.

A megismételhetetlen elsők.

Palkó először vásárolt egyedül boltban. Sőt, először ment biciklivel A-ból B-be (még A-ból Z-be nem). Nemcsak, hogy AKAR nagyfiú lenni, hanem már az is???

Marci először utazott nélkülünk vonaton. Ő meg nagy nagyfiú?

Először feküdtünk ki augusztus 12-én este tízkor a fűre csillaghullást nézni. Hogy ez korábbi években miért nem jutott eszünkbe?! Csodás élmény volt!

Először (és utoljára) vágtam csirkéket teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt…

Először volt Palkónak szülinapi zsúrja a barátaival. Végre!

Megvolt az első táboroztató élményem is. Nos, táborozni jobb volt.

Az újjászületésem első évfordulója volt augusztus 6-án. Hihetetlen, hogy velem történt.

Először nyaraltunk családilag 7 napot. Tökéletes időtartam, a végén már van honvágy.

 

Szerencsére akadt megállója a gyorsvonatnak is. Meg majd jön másik helyette.

 

 

 

Sokmindenben megéltük már az elsőt. Első csók, első várandósság, első kibújó fog, első családi nyaralás – sorolhatnám. Idén az első táboron vagyunk túl, Marci első táborán. Rengeteg élmény, önállóság, alig szennyes ruha, fáradtság.

No és ismerkedés. Megtudtam pár dolgot az én nagyfiamról. Az utazótáskájába tettem némi nasit és hogy érezze az anyai gondoskodást akkor is, amikor nem vagyok vele, tettem 5 almát, egyet-egyet minden napra. Nem gondoltam, hogy meg fogja enni, azt hittem, hazahozza és enyhén nyomottan fogom előkotorni a a kekszek és krékerek üresen összegyűrt zacskói közül. Nem!

“Anya, bocsánat, egy almát nem ettem meg, mert hétfőn kaptunk az ebéd mellé egy barackot, és azt gondoltam, az az egy gyümölcs elég arra a napra.”

Naná, hogy örült anyai szívem! Ennél jobban akkor, amikor egyik anyatársam azt mesélte, mit válaszolt Marci, amikor arról beszéltek, hogy miért nem akarta elfogadni a többiek ajánlatát, miszerint felhívhat engem az ő telefonjukról.

“Így is eléggé hiányzott anya, ha még beszéltem volna vele, még jobban hiányzott volna.”

A vallomások vallomása!

Pénteken reggel Ági felébredt, éppen csak kinyílt a szemecskéje, összeráncolta a szemöldökét, rám nézett és azt kérdezte:

“Páci? Houvám Páci?” (Marci? Hol van Marci?)

Édesemnek az ötödik napon már csak hiányzott a bátyusa. Aznap este mentünk hozzá bemutatóra, azt nézhettük meg, mit tanultak a hét folyamán. Látszott Ágin, hogy nagyon várja a nagy találkozást. Volt is öröm, amikor meglátták egymást. Ági átszellemült boldog arccal nézett fel rá, simítva meglegyintette a térdét, és azt mondta: Páci! Valami olyan hanglejtéssel, hogy azt lehetett mellé hallani, hogy na, Marci, végre előkerültél, te kis kópé! A nagytesó is örült ennek, le is guggolt hozzá, nézték egymást, aztán lenyomtak egymásnak egy puszit. Majd indultunk le a bemutató helyszínére, ők természetesen kézenfogva. Nagyon megható volt!

Azt hiszem, hogy egy anyának az egyik legfontosabb és legörömtelibb dolog az életében az, hogy ha a gyermekei szeretik egymást.

Marci táborba készült. Az elutazás reggelén lázasan csomagoltam, magyaráztam, mit hova teszek, no és hogy miért. Csak reméltem, hogy figyel rám, néha kértem, hogy szóljon már vissza, értett-e engem. Akkor bólogatott, aztán futott játszani egyet Ágival, mint akit igazából nem is érdekel az egész dolog. Majd amikor hívtam, hogy készítse oda a fejlámpáját is, szaladt és kereste elő a komód első fiókjából. Letette mellém a székre és azt kérdezte:

– Anya, amikor odaérünk, még ott maradsz egy kicsit?

– Picit. Míg kipakoljuk a cuccodat.

– Aha. Mondjuk 5 percig?

– Igen, körülbelül.

– Jó. Akkor tennél még kétszer ennyi dolgot? Akkor kétszer 5 percig maradnál még ott velem.

No, kibújt a szög a zsákból.

Van egy ötévesünk. Alacsony, kis vékonyka, csontjait érezni mindenhol, szinte bőrfoci nagyságúvá tud kuporodni az ölembe. Popója belefér a kezembe, kismadár többet eszik nála. Zsíroskenyér a mindene, meg a cukorcsokirágócsipsz. Ő Palkó.

Nem tud várni. A Jóistentől szülinapjára egy nagy adag türelmet kértem neki. Még nem érkezett meg, mert nem tud várni, ha telefonálok, és annyira szomjas, hogy rögtön szomjan hal, ha nem kapja meg a pohár vizét, vagy egetrengető sírásban tör ki. Egyéb esetekben is nehezére esik a várakozás. A híres mondása is ezt bizonyítja: “Anya, mikor lesz már tetkóm? Mindenre 7 percet kell várni!!!” Ő Pál.

Kis csöndes furkáló, szekáló öcsike. Évek kellettek, mire rájöttünk, hogy amikor nagy ordítást hallunk a gyerekszobából, nem biztos, hogy azt kell elsősorban sajnálni, aki állítólagos sértettként sír. Nem-nem! Kedves anyuka és apuka hajlamos a kisebbet védeni, ráadásul ez a kisebb ezzel nagyon is tisztában van, így aztán sír és ordít és üvölt és bőg, elérve vele azt, hogy ártatlan nagytesókat jól leszidják. Nem számít, ő tisztázva van. Ő is Palkó.

Nagyokat tud mondani. Vicceseket, emlékezeteseket. Mindebből sokat. Csücsörít közben a s és cs hangoknál a szájával, legszívesebben mindig magamhoz húznám és jó nagy csókot nyomnék rá. Kópé, Palkópé.

Nagyon tud szeretni. Ha altatjuk, nem mi simogatjuk, hanem ő minket. Egy bizonyos anyajegyet bizdergál mindig a karomon. Már 2 éves kora óta. Ha álmos, vagy akár más baja van, jön, dörgölődik, simogatja az arcomat, puszit nyom bárhova, amit éppen ér, karomra, hátsómra, vállamra. Nagyon szeretem, ahogy tompán cuppan. Ő az édes kicsi Palkó!

Állandóan vágyakozik. Főleg arra, hogy nagy akar lenni. Képes elmerengeni a távolba, sóhajt is hozzá. Akarja Marci csukáját, akar iskolába járni, akarja már végre használni az élményfürdő csúszdáját, akar a magasságmércén már a kézen álló kisegérig érni. Zsebedics Pál, Marci és Julcsi öccse.

Minden érdekli. MINDEN! Főleg, amit a nagytesói csinálnak. Karate, úszás, lovaglás, 8 éven felüli társasjáték, nagy kapa és nem szirupos gyógyszer, hanem az igazi lenyelős. Épp ezért attól tartok, ő lesz az iskolában a tilosban járó fajta gyerek. Ne így legyen!

Újabban a szerepjáték reneszánszát éljük vele. Vébé idején “én vagyok Buffon”, ha épp nem kapus volt a családi fociban, akkor ő volt Ronaldo. De ha bütyköl, akkor ő Apa. De sokszor sofőr, meg a legjobb biciklis vagy épp egy kutya. Nekünk ő a mi ötéves Palkónk.

Hihetetlenül fontos neki, mit vesz fel. Válogat. Nem mindegy, mit veszek le neki a polcról. Képes megsiratni a szeretett cipőt, amit már kinőtt, boltban vágyakozik a pókemberes kapucnis pulcsi után. Éppen ezért ő azok közé a gyerekek közé tartozik, akik már ennyi idősen is szeretnek ruhaneműt kapni. Mellesleg mindennek örül. A matricától kezdve a zoknin és radíron át a hálózsákig. Fülig ér a szája, megilletődik, ugrál és ujjong. A mi Palkónk.

Nálunk a július róla szól. A legpalkóbb Palkóról.

 

 

 

 

Fekszünk a sátorban, én a jobb oldalamon, előttem Palkó, mögöttem Marci. Fiús sátorozás van ma, majd Apácska fog csatlakozni hozzájuk, de most épp még hajat mos, addig Palkót elaltatom. Már nehezedik a szempillája, húzza a szemhéját lefelé, közben simogatja a jobb karomat. Igen, mert neki nem az az altatás, hogy mi cirógatjuk, simogatjuk álomba, hanem ő minket. Egyszer csak Marci átkarol. Érzem hosszú karját, egészen átéri a derekamat, csontos, izmos. Hátranézek, rám vigyorog, örömmel, szeretettel. Kópéság és cinkosság is van benne: ő is tudja, hogy Palkó kis átverés áldozata, ha elalszik, én lelépek, és Apácska csak később fog közéjük feküdni. De Marcinak már szabad ezt tudni, tisztában van vele, hogy ez amolyan felnőtt megoldás, enyhe füllentés, vagyis inkább okos fogalmazás. Így úgy történik minden, hogy mindenkinek jó legyen – Palkónak is jó, hiszen legmélyebb álmában nem fogja észrevenni, hogy nincs felnőtt mellette.

Marci már valóban nagy. Érzem a kemény, csontos ujjait, a hosszú alkarját, ahogy végigsimítom. Elképzelem, hogy szinte végigéri ő is a sátrat, és az is eszembe jut, hogy már teljesen rábízom, hogy ő maga állapítsa meg, kell-e még egy pulcsi rá éjszakára a sátorba vagy sem. Gondoskodóan készített a sátorba papírzsepit és elemlámpát, sőt, leleményesen az egyiket a sátor vázának találkozásánál felakasztotta, így jó kis “csillár” ad a sátorban fényt.

Ahogy Palkó egyre egyenletesebben szuszog, ahogy Marci keze és az enyém összekulcsolódik, azon gondolkodom, milyen kicsi volt ő is egyszer. Végigveszek pár emlékezetes eseményt. Amikor esténként kitartóan sírdogált, később élvezettel ette a lereszelt almát, meg amikor végre mászni kezdett, na meg amikor elkezdte mondani, hogy elmeeent, mármint a vonat, amikor fehérre váltott a jelzőlámpa, meg aztán amikor édesen az újszülött Julcsihoz hajolt.

Most meg itt van, őrizni fogja öccsét, míg nem jön apa.  A nagyfiú.