‘óvoda’ kategória archívuma

Tegnap felkerült az adventi naptárunk a konyhai boltívre: minden napra egy szaloncukorba bújtatott finomi, vagyis édesség, nasi van, amiért érdemes reggel gyorsabban kipattanni az ágyból. Csak akkor bontható ki a kis csomag, ha már mindenki felöltözve ott van. Előre megegyezünk, ki keresi ki az aznapit, ki veszi le, ki bontja ki és ki osztja meg a csokit, nápolyit, cukrot – mert általában egy darab van belőle, és negyedelni kell. Megenni reggeli után szabad.
A finomságért cserébe jótettet kértek az angyalok a levelükben. Minden nap kiválasztunk valakit, akire különösen figyelünk aznap, akinek segítünk, akire ráhangolódunk, akivel kedvesek vagyunk. Egy ilyen jótettet mindegyikünk minden este lerajzol: egy írólapot 6 részre osztunk, mindenki a saját rubrikájába örökíti meg az aznapi kiemelt cselekedetet. A rajzot a levett szaloncukor helyére csiptetjük.
A mai rajzolás közben a gyerekeknek nehéz volt találni rajzolni valót. Beszéltünk arról, hogy holnap sokkal jobban figyeljenek oda az angyalok kérésére. Palkó mondta is felcsillanó szemekkel:
– Anya, eldöntöttem, hogy holnap nem fogok szekálni egy pajtásomat se.
– Mert szoktad őket piszkálni? – vontam kérdőre.
– Neeem – tisztázni akarta magát, vagyis azt gondoltam. Aztán hozzátette:
– Neem, csak bántani.

Jó kis rajzok születnek. Vicces és örömteli lesz majd karácsonykor, vagy majd évek múltán visszanézni őket.

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az iskola az óvoda mellett van, így aztán az óraközi szünetekben át szoktam kukkantani az ovi udvarára. A héten az enyhébb,  napsütéses délelőttökön a harmadik óráról való kicsengetés odakint találta a kispajtásokat, köztük Palkót és Ágit is. Jó helyen vannak, de ezt ilyenkor megnyugtató látni is, ahogy vidáman szaladgálnak, játszadoznak.

Többször láttuk már a tanáriból leskelődve, hogy 7-9-en egymás mellé állnak, megfogják egymás kezét és kanyarogva, esetleg még toborozva a sorhoz jönnek-mennek a gesztenyefák alatt. Figyelve őket elképzelem, ahogy éneklik hozzá, hogy lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, vagy hogy megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Egészen üdítő látvány és gyönyörűnek képzelt csengő-bongó dallam.

Ma, miután hazajöttünk, mondom Palkónak, hogy láttam, hogy ma mit játszottak az udvaron.

– Mit énekeltetek közben?

– Hát azt, hogy o-o-o oppá gengnemsztáj o-o-o szexi lívi o-o. (lédi helyett lívi)

Se eszterlánc, se gőzős. Gengnemsztáj… Nem kicsit zuhantam a képzelet mennyei magasságából a kemény valóságba. De azt nagy nevetéssel. 😀 😀 😀

Megváltozott az életem. Mintha egy idegenét élném. Mostanra a hétvége igazán hétvége lett nekem is. Várom, folyamatosan vágyom rá. Gyorsan eljön, de gyorsan el is megy. Nem tudok egy-egy gyors vásárlást elintézni hétköznap délelőtt. Viszont tudom értékelni a mosógépünk időzítő funkcióját, mire kelek, végez, s gyorsan kiteregetek a reggeli kávét szürcsölve, még a tízórai készítések előtt. Keresem, kutatom a legjobb időbeosztást, ami passzol mindenki – a család, a munka, a tanulók, Kifli kutyánk, a háztartás, a macskák és saját magam – számára. Még nem találtam meg, még célegyenesben sem vagyok, sőt, szerintem – már ha ezt egy versenyszámnak vesszük -, valahol elkalandoztam a rajt előtt,  s nem vettem észre az indító pisztolylövést. Abban reménykedem, hogy legalább jó az irány, amerre tétován elindultam.

Kis molnárleányka lettem. A sokszor emlegetett taposómalomban. S ebben a taposómalomban jól jön egy kis segítség. Valójában már lassan két és fél éve megkaptam. Méretre pici, de segítségnek nagy. Szép is. Nagyon. Ha nem lenne, és nem úgy működne, ahogy működik, nehezebb lenne a túlélés.

A neve Ági. Naponta lenyűgöz a mosolyával, még ha ott is van az alsó ajkán a tavalyi sérülésének a hege, mosolyog, a szeme, az orcája, a füle. Pöndörödik a hosszú, napszítta, szöszi tincse, jobbra is, balra is. Reggel feladatával tökéletesen tisztában felkel, beáll a sorba: reggelizni, öltözni, mosakodni, cipőt húzni. Vagy akár nyígni, hogy miért az a harisnya, és akaratoskodni, hogy egyedül szeretné megmosni a kezét, utánozni nővérét, hogy ugyan hagyjam már békén a fésülködéssel, még ha pillangós is a hajgumi. Kell neki is táska, ahogy a nagyoknak, benne legyen akármi, befőttesgumi, alvóka, kenyércsücsök, palackkupak. S miközben leszállunk a bicikliről, magában már elköszön, vált fejben, s ahogy sétálunk az óvoda udvarán, gondolatban már átadja magát az óvó néniknek, pajtásoknak, ugyanis odabent cipőváltás után, mire észbekapok, már ott sincs, se puszi, se pá, már a csoportszobában játszik. Cserébe, amikor megyek kis ovisaimért, rohan elém, anyaaaa!, nyakamba kapaszkodik és szorít és szorít és szorít, és örül, hogy igen, tényleg, ma is eljött értem. Boldogan segít választani Palkónak a boltban valami finomit, s aztán nagy újságolva viszi otthon a nagyok elé, hogy nini, milyen meglepije van kis Áginak a tesók számára. Aztán mikor apja is megjön, egyre jobban pörgő nyelvével csak mondja a magáét, halandzsanyelven, amiből néha azért kihallani ezt-azt. Ilyenkor Apácska olvadni látszik, szemei párásodnak, és összenézve magunkban megjegyezzük, amit már sokszor kimondtunk, hogy milyen más 3 gyerek élményeivel és tapasztalatával a negyedikért hálásnak lenni, örülni neki és szeretni őt.

Éjjel Hajnalban, amikor lefekszem mellé, eszembe sem jut, hogy 2 és fél évesen ugyan miért alszik még velünk egy szobában, hogy miért feledkezem bele a szuszogásába, édes hosszú szempilláiba még mindig, nap mint nap. Ő marad mindig a legkisebb. Most már tudom, van ilyen, van ám ilyen megkülönböztetés.

Számomra az a vigasz minden nehéz helyzetben, hogy tudom, mindennél van rosszabb. Ha Ágicánk nem venné ilyen simán a taposómalom lépcsőfokait, alattam az egész lépcső, zsupsz, leszakadna. Azonban így, ahogy most van, valójában súlytalanul lebegek fölötte. Nagy ajándék, hatalmas ajándék.

Éjjel körülbelül egyórás közös programunk volt – Marcinak, Palkónak, Áginak és nekem.

Marci este elfoglalta Apácska ágyát, ahogy az aktuális beteg gyereknek ez mindig kijár. Apácska ment a nappali szőnyegére terített matracra, hozzáteszem, szívesen. Ági az ágyunknak tolt kiságyában aludt el, a két középső a saját ágyában. Talán fél kettő lehetett, amikor Palkó megkezdte a műsort, azzal, hogy átjött, vonszolta maga után a takaróját, hóna alatt a párnája és a tigrise. Remek belépő, ez még folytatódhat nyugisan. Kicsit odébb helyezkedtem, mint amikor a színházban nem látok ez előttem ülőtől, így elfért Palkó a lábamnál, s miután ő is befészkalta magát, visszaalvásra készülődtem. Éreztem, hogy nem nyugszik, hogy van valamilyen megosztani valója még, de nagyon álmos voltam, gondoltam, majd szól, inkább alszom. Pár perc múlva jött az “anyaaa”. Pisilnie kell. Az összes lehetőség közül a legrosszabb. Igazán interaktív darab. Mert ha szomjas, odanyújtom az éjjeliszekrényre készített poharat, vagy akár odaküldöm érte. Ha az ágyában felejtette az aktuális, tigris mellé ideiglenesen szegődött plüssjét, akkor azzal szoktam vigasztalni, hogy ott a lábam, karolja át azt. De vécére ki kell kísérni mindenképp, mert hiába éri fel a kapcsolót, fél. Arra értünk vissza, hogy Ági is színre lép, és nagy lendülettel puffan át a mi ágyunkra. És a sztárok felvonultatásának nincs vége, mert már ezt megelőzően is pislogva készülődött, a puffanásra,  mint egyfajta végszóra, Marci is felébredt. “Cücü”, kérte Ági a gyors összebújást, s talán így közösen le is zártuk volna a szerepünket, ha közben nem veszi észre, hogy Marci is játszik. Ugyanis élt Ágiban az este, amit Marcival hahotázós-bújócskázós vigassággal zártak. Huncutul összenéztek és mosolyogtak egyet. Itt gyorsan el kellett volna egy kis rendezői szigorral kapnom a dolgot, hogy most aztán elég és tessék aludni, de nem tettem, így indult az egyórás közös program: nevetés, kukucs, namostmáraludjatok, cücü, sírás, nevetés, kukucs, namostmáraludjatok és így tovább. A műsor közben volt tehetetlen sírhatnékom, csillapíthatatlan röhöghetnékem, szóval valamit nagyon jól csináltak. Ahogy lejárt a műsor, függönyhúzás, elfáradtak a színészek, mindenki elvonult megpihenni, Ági maradt mellettem, Palkó ment a rácsos ágyba, én, elégedett közönségként nyakig húztam a takarót vastaps helyett, éreztem, ahogy kúszik vissza a lábamba az ágymeleg, nehezedik újra a szempillám, megkönnyebbülve és boldogan idézem vissza a darab legjobb alakításait. Kicsit talán mosolyra is húztam a számat félálomban, amikor egyszer csak hallok valamit távolról: “anyaaa”. Már álmodom, igen, igen… “Anyaaa!” Nem, mégsem. De eszem ágában sincs meghallani. Viszont Palkó nem adja fel, azzal az erőteljes suttogásfajtával folytatja, ami már olyan hangos, hogy szinte már nem is suttogás. “Anyaaa!” Na jó, essünk túl rajta.

– Tessék?

– Anya, én óvodába szeretnék menni.

Nevetek. Bezzeg hétfőnként és szünetek után sírva hagyom ott…

– Igen? Hogy jutott ez most eszedbe?

– Mert játszani szeretnék!

– Milyet szeretnél játszani? – megyek bele megadva magamat a párbeszédbe.

– Láncosat.

– Az meg milyen?

– Kutyás.

– Igen?

– Igen. Gergő a kutya, én meg a gazda.

– Jaaa, értem.

– Anyaaa, óvodába szeretnék menni!

– Kicsim, ha láncosat szeretnél most ott játszani, akkor inkább majd csak reggel menjünk, mert zárva van az ajtó, és unatkoznál is, mert Gergő sincs ott.

A tapsrend itt ért véget, mert ebbe belenyugodott, elfogadta, visszament az öltözőbe és elaludt.

Mindezt a kisgyerekes, hosszú éjszakák és fáradt másnapjai emlékére jegyeztem le, amelyek még nem a múlté. Majd ha egyszer éjszakára kimaradnak valami szórakozóhelyen, visszasírom még ezeket!

 

Autóval tartunk az orvos felé, vezetek, Marci, Palkó és Ági hátul. Beszélgetünk. Mi lesz a doktor néninél, kitől kérjük el a házit, Palkó hármat alszik és már mehet is oviba. Erről Marcinak eszébe jutott egy kevésbé fontos és ugyanolyan kevésbé magasztos téma:
– Én az óvodában összesen egyszer kakiltam nagyvécéztem.
Elnevetem magamat, hátrapillantok a tükörben.
– Igen, csak egyszer! – replikázik Palkó.
– Jaj, Palkó, én nagyvécéztem egyszer – igazítja helyre Marci az ilyenkor kukának nézett öccsét.
Nagy csönd, jó pár másodpercig. Épp kérdezni akartam, hogy miért nem szerettek vécére járni az oviban, amikor Palkó döbbent, csodálkozó hangon kérdezi:
– Marci, te is voltál óvodás?!?!

Az előbbi csöndben igazán hallhattam volna Palkó agyi fogaskerekeinek a gyorsuló forgását. Azt teljesen magam elé tudtam képzelni, ahogy lassan, merev tekintettel Marci felé fordítja  a fejét, és hitetlenkedve felteszi a kérdést.