‘óvoda’ kategória archívuma

Reggel ébresztettem a két kicsit. Meg voltak számlálva a perceink, lassan már indulni kellett volna az oviba, de nem volt szívem előbb betenni a Kolompos ébresztő cédéjét. Szeretem, mikor mosolyogva ébrednek, alig van kivétel. Palkó ilyenkor bármire hajlandó, bár biztos vagyok benne, hogy még sunyna egyet velem összebújva, a karomat simizve. (Igen, mert ő úgy szokott elaludni, hogy ő simiz minket, nem mi őt.)
Hajlandó például kisbaba lenni, pedig ő mindig nagyfiú akar lenni, mint a bátyja, hogy jó legyen rá a pulcsija meg a csukája, de ilyenkor engedi öltöztetni magát. Ezt szoktam tőle kérni, mert akár két legyet is üthetek vele egy csapásra. A féltékenységét csillapíthatom, ő is megkapja a segítséget a pólóba bújásnál, no meg öltöztetve pillanatok alatt kész van. Megjegyzem, hogy oviba már úgy került, hogy nagyon ügyesen vetkőzött és öltözött egyedül, nem félek a visszaeséstől.
Hajlandó ezen túl még versenyre is. Pedig nem szeretem versenyeztetni őket, inkább az óra mutatója legyen az ellenfelük, de két gyereknél idő szűkében egyazon cselekvésnél adott a versenyhelyzet. Én öltöztetem Ágit, ő öltözik maga. Tegnap így történt.
– Palkó, no nézzük, ki lesz készen előbb – dobtam fel a labdát, és mire Ágihoz értem, az alsónadrág rajta volt.
– Hú, gyerünk, Ági, gyorsan le a pelust! – sürgettem valójában magamat és titkon örültem, hogy milyen jól sikerült ezennel a gyorsítás a versennyel. Ezért folytattam is, hogy “juj, Palkó nyer, siessünk”, “aztamindenit, milyen ügyes ez a Palkó”, meg hogy “majd a pulcsinál behozzuk a hátrányt”.
Aztán amikor a pólóba bújt bele, hirtelen leállt a gyors mozdulatokkal, leejtette a kezeit az ölébe és azt mondta:
– Na jó, engedlek titeket nyerni.
Túl jól játszottam a vesztes kétségbeesett, ugyanakkor még bizakodó szerepét…

Két hét téli szünet után, az új évben újra iskolában és óvodában vannak a gyerekeink. Nem mondom, hogy zökkenőmentesek voltak a héten a reggelek, de igazából sosem azok. Az iskolások részéről még egy leheletnyi lelkesedést is megfigyeltem a reggeli készülődés során. Már akkor a konyhába értek felöltözve, amikor a reggeli még kész sem volt.

Palkót szinte mindegyik nap ébreszteni kellett. Annyira mélyen aludt Ágicával együtt, hogy nem volt szívem előbb kelteni, csak akkor, amikor már az a fogadalmam, hogy nem késünk el idén sosem, már rég megdőlni látszott. Még persze volt melléjük bújás is, mert az ágymeleg gyerekpocit muszáj megcsikizni. Aztán kisebb-nagyobb sürgetések során sikerült az oviba érnünk, természetesen legtöbbször már tízórai közben.

Palkó első nap sírdogált is. Hosszú is volt a két hét, viszont az ébredés és oviba érés közötti idő rövid. Nehéz volt ott hagynom. A további napokon pedig egy-két dolgot megígért átöltözés közben.

– Ma nem fogok sírni! – mondta mosolyogva, és a fülig érő szája még a hétfői sírásának a komolyságát is megkérdőjelezte, vagy legalábbis azt lehetett kiérezni belőle, hogy megbánta, hogy előző nap elpityeredett.

– Ma két perc alatt elalszom! – határozta el második nap. Arany szívem, gondoltam, a téli szünet alatt egyszer sem aludt egy jóízűt az ágyikójában. Mert ugye itthon tart attól, hogy amíg alszik, világmegváltó történésekről marad le. Így aztán az jutott az eszembe, hogy igenis ő is érzi, hogy az a délutáni egy órás szieszta hiányzik neki, és örül az ovisnak, amikor a társai ugyanúgy alszanak, tehát kizárt, hogy bármi olyan történjen, ami aztán az ő életéből hiányozna az alvás miatt.

– Ma nem fogok verekedni! – jelentette ki csütörtökön határozottan és mosolyogva. A vigyorgó gribedlik akkor fagytak le az arcáról, amikor meglátta a felszaladó szemöldökeimet. Látszott, hogy ott azonnal visszaszippantaná az előbbi mondatát.
– Mert szoktál?
A szokásos csücsörítős szájával megbánóan kezdte magyarázni, hogy hát a M. elvette az autót tőle, amivel játszott, pedig nála volt előbb. Kis bárányszemei megerősítették a mondandójának célját, értsem és sajnáljam meg a kisfiamat. Miközben már az ovis benti szandálját csatoltam, röviden elmondtam, hogy az ilyen eseteket hogyan máshogyan illene elintézni, majd hozzátettem, hogy szeretnék majd erről az óvó nénivel is beszélni. Innentől kezdve heves búcsúzkodásba kezdett, hogy “anya, nem kell ám a csoportszobáig kísérni”, meg hogy “az ablakból majd integetek” és nyújtotta nyakát puszira csücsörítve a száját. Mintha ezzel az óvó nénivel való találkozásnak az egyetlen, utolsó lehetőségét hessegetné el. Nem győztem magamban vigyorogni.

Aznap sikerült elhalasztani a verekedős eset kibeszélését, másnap azonban rákérdeztem. Megnyugtattak, hogy nem volt semmi komoly, sőt, egészen mindennapos, az jó, ha a gyerekek kiállnak magukért ilyen mértékben.

Mindenesetre újfent bebizonyosodott, hogy Palkó teljesen más, mint a bátyja.

Ma reggel elaludtunk. Így 30 percbe kellett beleférnie minden szokásosnak, plusz még Marci házijának befejezésének és Julcsi ünneplőszoknya öltögetésének is. Mondanom sem kell, higgadtan nem ment semmi. Kapkodós, ideges volt a készülődés, még észhez sem tért senki, kóvályogva próbáltuk tenni a dolgunkat. Az eredmény se lett tökéletes: gyerekek akkor indultak az iskolába, amikor már ott kellett volna lenniük, az ünneplő szoknya hiába lett megvarrva, a kopogós cipővel együtt itthon maradt, meg persze Marci matekházija is hiányzott. Gyorsan megbeszéltük, hogy ebben az esetben mi a teendő, meg hogy majd megyünk az ünnepségre, fejükbe húztam a sapkát, sálat a nyakukra és távpuszival útnak indítottam őket a szokásos “inkább késsetek el, minthogy valami baj érjen titeket” mondattal, és becsuktam mögöttük az ajtót. Apácskával együtt fellélegeztünk, és leültünk reggelizni, hogy aztán kezdődjön a napi teendők sora, míg aztán végre az oviban ülünk Palkó ünnepségén. Csöndben ettük a vajas kalácsot, most Ágit sem kellett evés közben szórakoztatni. Gondolatban az oviban jártam, milyen szeretetteljes az ünnepi gyertyagyújtás mindig, könnyeket csal a szemembe. Napokkal előbb elhozza a karácsony üzenetét, és kell is a lenyugvás, hogy aztán Szentestéig a véghajrát még kibírjuk testtel-lélekkel. Már elképzeltem, hogy Palkó hozza a fa alól az ajándékokat, megint meg kell vele beszélni, hogy azokat nem szabad hazahozni, azokkal majd ezentúl az oviban lehet játszani. Áginak is nagyon fog tetszeni a gyerekek között, tátott szájjal nézi majd idén már a díszes fenyőt. Olyan megható még a gyerekekkel minden, ők még hisznek a titkos csodában, az angyalok eljöttében, a rejtélyes ajándékozásban.

A nagy csöndben egyszer csak azt mondja Apácska, nem tudván, hogy én milyen magasságokban járok gondolatban:

– Tegnap találtam egy sajtot. A szobában.

Az áhítatból hatalmas sebességgel huppantam a gyerekes családok reális életébe, és akkora röhögésben (khm, tényleg az volt) törtem ki, hogy még Ági is csatlakozott. Légvételkor gyorsan megkérdeztem, hogy ugye nem Medve sajt – de igen -, egy következő légvételkor hogy ugye nem papír nélkül – de igen -, a következőkor meg hogy ugye nem a szőnyegen, – csak félig.

Ennyit akkor a nyugodt, felemelő ünnepi készülődésről…

Este fél hatkor döbbentem rá, hogy mekkora felüdülés ő nekünk.

Délután egykor hazajött nagylányom és nagyfiam az iskolából, fáradtan, éhesen, nyűgösen a nehéz táska cipelésétől. Az összes magukról lehámozott cuccot – táska, kabát, sapka, cipők, tornazsák – a bejárati ajtótól az ebédlőig elszórták. Kedvesen köszönök, majd huszonnyolcezer hatszáznegyvenkettedszer emlékeztetem őket azok helyeire. Morogva visszaszólnak, hogy jólvanna. Elnyelem, igen, fáradtak, inkább adjak nekik ebédet. Kimerem a levest, terelgetem őket kezet mosni. Leülök, Áginak már kanalazom a borsókat. Julcsi, Marci nem jönnek. Hívom őket, el fog hűlni, mindjárt indulni kell vissza népi gyermekjátékra, szeretnék velük együtt enni. Nagy nehezen sikerül. Kérdezgetem őket, mi volt az iskolában. Hagyjam már őket. Hagyom, megvárom, míg a vércukorszintjük feljebb megy. Leves után már szót lehet velük érteni. Marci mondja, megint nem úgy sikerült a matek röpdoga, ahogy szerettük volna. Jaj, ha egy kicsit gyorsabban forogna az a bizonyos kerék, az a jegy lenne a tájékoztatóban, ami valóban azt tükrözi, mit tud. Ebéd után kezdődik a nógatás, kinek mennie kell, menjen vissza szakkörre, akinek nem, üljön le tanulni. Előszedegetem a könyveiket, átnézem, miket csináltak órán, és hogy mi a házi, nehogy kimaradjon valami is, mint a múltkor. Délutáni foglalkozás előtt még mindketten leülnek tanulni. Julcsi nyüsszög, már megint hány sor számot kell irogatni… Marci szintén, hogy hol a stopperórája, amivel méri, mennyi idő alatt van meg egy-egy feladat. Julcsit biztatom, Marcit kérem, keresse, ott van, ahova legutóbb tette. Közben jön Ági utánam, kis pulikutya, fogja a nadrágomat, lépni alig tudok. Leülök Julcsihoz, ölemben Ági, megnyugszik, bújik egyet, addig Julcsit hallgatom, hogy mennyire unalmas is ezeket a sorokat írni, folyton csak az ötös, ötös, ötös. “Senki nem csinálja meg helyetted, esetleg, ha te sem csinálnád meg, fekete pontot kapsz, szeretnéd?” Ezennel hamar megérti, nincs más választása. Közben Marcit hallom segítséget kérni, Ágit csípőmre kapom, megyünk hozzá. “Ha Józsi bácsi 8 sorba 7-7 palántát ültetett és maradt neki még 4, amit a szomszédnak adott, hány palántája volt eredetileg összesen? Na, melyik műveletet kell használni a megoldáshoz?” Mielőtt még válaszolhatna, Julcsi hív, olvassam el, mit kell a következő feladatnál csinálnia. “Szorozni és összeadni.” Marci tehát sínen, Julcsinak olvasom, hogy karikázza be az ‘e’ betűket, jaj, de már 40 van, “készülődj visszamenni a suliba!” Marad Marci, aki a változatosság kedvéért magyarra váltott. “Ajaj, már megint mennyi zárójel, másolni miért nem tudsz hiba nélkül???” Kérem, hogy kezdje újra. Ági unja a csípőmön, leteszem, gyorsan elrakodnék a konyhában, de nem tágít. Na jó. “Borsót főztem, jól megsóztam, meg is paprikáztam, ábele-bábele-bumm!” Nevet, így még háromszor. Most már enged, de épp csak 3 tányért teszek arrébb, Marci kiált, írjam alá a tájékoztatóját. Ha végzek, mondom. Még két pohár, egy fazék, Ági jön szájtátva, jelzi, hogy enne. Mit is? Melegítem az ebédje maradékát, vagyis az ebédjét, mert alig 1-2 kanál fogyott belőle. Kézmosás, leültetés, kanalazás. Hohó! Szórakoztassam is közben. Könyv, tojásszeletelő, szilikonecset és kalcium pezsgőtabletta. Segítségükkel lement 3 kanál. Ennyi. Marcit indítom vissza suliba, alig megy el, Julcsi jön, kap uzsonnát, majd leülünk olvasni. Nyögve megy, a betűket felismeri, sőt, ismeri, mondja is, de nem állnak össze szavakká, kezd elkeseredni, most jön a neheze, gondolom. Mamával jött haza Palkó, épp csak kérdezem tőle, milyen volt a bábszínház, a válaszra nem is figyelek, automatikusan rámondom, hogy de jó!, aztán ösztönzöm Julcsit, olvassa, hogy “Ez Elzám!” Nem, nem és nem. “Minden kezdet nehéz, egy hete tanultok betűket, persze, hogy nem megy rögtön, ahogy görkorizni sem tudtál elsőre és a verset is többször kellett hallanod, hogy megjegyezd. Légy kitartó!” Nem sok kell, hogy sírjon, simogatom, közben hallom, megjön Marci, mossam ki a tornacipőjét, mert tesin kint voltak. “Rendben,” neki, “Na olvasd a következő sort!”, Julcsinak. Belevág, a második szótagnál javítom, ő sír. Látom, ez végső elkeseredés, újabb beszéd következik. Kint szóváltás, Marci összekapott Palkóval, Ági erre megijedt, jön vigasztalásért. Julcsinak kiadom, hogy csinálja a színezést addig, rögtön jövök. Ágival kerülök egyet, közben ránézek Marcira, juj, “hejes”, írta. “Javítsd! És írj belőle egy sort!” Ági bújik, elaltatni kéne, de ilyenkor? Este mi lesz akkor? Valahogy kibírjuk addig ébren őt. Palkó elfoglalja magát, tornyot épít a játékokból, egymás hegyére-hátára teszi a dobozt, a párnát, a labdát, a babakocsit, a hintát. Lopok egy kis időt, kiszedem a tiszta ruhát a mosógépből, az ebédlőig eljut. Julcsi lenyugodott, olvasok vele egyet, jót tett a szünet, dicsérem. Na még egyszer, de ez már nem tetszik neki, “uuutálok olvasni!” és sír. Tehetetlen sóhaj, “na jó, fuss, vegyél cipőt, és menj ki! Marci, te is végeztél?” Öltöznek, fél hat van, Ági ölemben, jé, itt van Palkó, a tornyánál, mosolyogva, elégedetten. “Milyen volt a bábszínház?” Ragyog a szeme, mosolyog az egész arca, mutogatva mesél, hogy a Csizmás Kandúr volt, nagyon vicces volt, Barni mellett ült a buszon, és hogy ott volt Reni néni, meg Ági néni, meg Eszter néni, nagyon jó volt, és nézzem, milyen hatalmas tornyot épített, itt a lépcső, satöbbi, satöbbi, csak darálja boldogan a mondandóját, én meg teljesen átadom neki magamat, hallgatom, a felszabadult, vidám ovisunkat, akinek még a probléma sem probléma, akivel még a probléma sem probléma, minden játék és mese, minden könnyed és lágy és vidám és vigyorgó, fantáziadús és habos. Rögtön kisimultak a ráncaim, jé, mosolygok, Ági is érzi a békét, leszáll és babáját takargatja. Így hát kitárom a karom és jó szorosan megölelgetem a Felüdülésemet, és Ő is engem.

Hát így teljes a világ!

Az ovihoz vezető emelkedő vicces párbeszédek tanúja.

Azt tudni kell, hogy hosszú, de nem túl meredek dombról van szó. A legkisebb sebességbe téve simán fel lehet tekerni bicajjal. Legalábbis nekem megy, és ha nekem megy, az emberek 87,5 %-ának is. És általában mire odaérünk, én haladok elöl, félve, fogat összeszorítva, hogy mögöttem Palkó mikor akad ki és nyöszörög, hogy nem bírja és majd mindenféle furmányos dolgot ki kell találnom, hogy motiváljam és feljussunk a célba.

Azonban, amikor olyan mulatságos dolgokat mond, mint ma például, hogy “anya, egyszeeeer, amikor volt két erős lábaaam, akkor fel tudtam tekerni a dombra!” “Mert most nincsen két erős lábad???” “Várjál csak, mindjárt lesz!” Szóval akkor felenged a fogszorítás. Meg amikor mögöttem teker, még az alján, én már hármasban, kettesben, katt-katt és egyesben, és azt mondja, hogy “ez az, anya, próbálkozz csak”, a röhögéstől le kell szállnom, így csak-csak bevárom. Aztán még a nénikről. Marika néni már a domb láttán leszáll a biciklijéről, s ha közben lát minket, hallótávolságon belül vagyunk, még oda is szól, hogy “jaj, de magas, csak ez ne lenne itt”, Palkó összeráncolt szemöldökkel leszáll és persze ő is és én is – elvárásoknak megfelelően – toljuk felfelé, szinte nyögések közepette a kétkerekűnket. A dombtetőn Marika néni után nézve Palkó megkérdezi, hogy “anyaaaaaaaa, annak a néninek hova tűntek az erős lábai?”

Szóval ha Ti lennétek a domb, reggel nyolc és fél kilenc között jókat vigyorognátok rajtunk.