‘pillanat’ kategória archívuma

 

Marci autót szerelt az apjával. Egy óra elteltével jött be, s szinte egy levegővel mondta:
– Képzeld, anya, megszereltük az autót! Jó a duda, valami érintkezési probléma volt, lejjebb kellett nyomni és kész, működik! Volt valami villanás és kész. A lámpa sem fogja kiszúrni a szembejövők szemét, mert apa beállította. Ja, és képzeld, apa megmutatta az új fúróját! Úúúúú, képzeld, mutatja, hogy az aksi mennyire van feltöltve, jelzi mikor kell tölteni, és kiírja, hogy ha elromlik, az aksi hibája-e.
Stb.stb.stb.

Péntek reggel 7.27. Ölemben Ági, sürgetve adom a mézeskenyér falatjait a szájába, jobbra tőlem Palkó eszi a reggelijét. A nagyok már fogat mosnak, közben fogadják az utasításaimat, melyik cipőt vegyék, fürdőből kifelé kapják fel a konyhaszekrényről a tízóraijukat, hozzá kiáltom a pontos időt is siettetés gyanánt. Végiggondolom a délelőttömet, először a nyolcadikba megyek, szövegalkotás részei, ne legyen most csoportmunka, az túl nyüzsi, meg nehogy elfelejtsek rákérdezni a könyvekre, egyik szünetben csípjek el egy gyereket, hogy mutassa meg, hol van a tantermi gépen az angolkönyv interaktív anyaga, első szünetben a pékautónál vegyek kenyeret és egyik kollégával küldjem le az alsóba Marcinak, vigye haza a főzelékhez. A fejben listázásom közben megérkezik Palkó hangja is a gondolataim közé, és ahogy visszatérek vele a jelenbe, lassan kezdem is felfogni, amit mond.

– ….mert anya, tudod, melyik a kedvenc joghurtom, ugye?

Ijedten rászegezem a tekintetemet, kutatok az emlékeimben a válaszért.

– Ööö, hááát…. melyik is?

S ahogy Palkó kimondja, hogy citromos, azzal a huncut, gribedlis mosolyával, selymesen simogató hangjával, édesen felcsattanó és kissé selypítő c-jével, úgy önti el a szívemet a melegség, úgy áramlanak a gondolataim közé az elmúlt évtized édesterhes emlékei, az összebújós reggelekkel, közös főzésekkel, toronyépítésekkel, délutáni altatásokkal és az almareszelős pempőkekészítéssel, és az emlékképek bevillanásával egyidőben görbül a száj, torzul az arc, lágyul a szív, gördül le az első, a második, a sokadik könnycsepp, utat törve a jelenben, a szemceruzával kihúzott szemhéjamon, az elmenős, krémes arcomon, és most bánom igazán, hogy vége, vége, vége, húzom magamhoz Palkót is, szorítom őket, s mondogatom, hogy nincs baj, nincs baj, nincs nagy baj.

– Szóval a citromos. Ovi után veszünk majd citromos joghurtot, jó?

Isten hozott titeket újra, könnyeim!

Fekszünk a sátorban, én a jobb oldalamon, előttem Palkó, mögöttem Marci. Fiús sátorozás van ma, majd Apácska fog csatlakozni hozzájuk, de most épp még hajat mos, addig Palkót elaltatom. Már nehezedik a szempillája, húzza a szemhéját lefelé, közben simogatja a jobb karomat. Igen, mert neki nem az az altatás, hogy mi cirógatjuk, simogatjuk álomba, hanem ő minket. Egyszer csak Marci átkarol. Érzem hosszú karját, egészen átéri a derekamat, csontos, izmos. Hátranézek, rám vigyorog, örömmel, szeretettel. Kópéság és cinkosság is van benne: ő is tudja, hogy Palkó kis átverés áldozata, ha elalszik, én lelépek, és Apácska csak később fog közéjük feküdni. De Marcinak már szabad ezt tudni, tisztában van vele, hogy ez amolyan felnőtt megoldás, enyhe füllentés, vagyis inkább okos fogalmazás. Így úgy történik minden, hogy mindenkinek jó legyen – Palkónak is jó, hiszen legmélyebb álmában nem fogja észrevenni, hogy nincs felnőtt mellette.

Marci már valóban nagy. Érzem a kemény, csontos ujjait, a hosszú alkarját, ahogy végigsimítom. Elképzelem, hogy szinte végigéri ő is a sátrat, és az is eszembe jut, hogy már teljesen rábízom, hogy ő maga állapítsa meg, kell-e még egy pulcsi rá éjszakára a sátorba vagy sem. Gondoskodóan készített a sátorba papírzsepit és elemlámpát, sőt, leleményesen az egyiket a sátor vázának találkozásánál felakasztotta, így jó kis “csillár” ad a sátorban fényt.

Ahogy Palkó egyre egyenletesebben szuszog, ahogy Marci keze és az enyém összekulcsolódik, azon gondolkodom, milyen kicsi volt ő is egyszer. Végigveszek pár emlékezetes eseményt. Amikor esténként kitartóan sírdogált, később élvezettel ette a lereszelt almát, meg amikor végre mászni kezdett, na meg amikor elkezdte mondani, hogy elmeeent, mármint a vonat, amikor fehérre váltott a jelzőlámpa, meg aztán amikor édesen az újszülött Julcsihoz hajolt.

Most meg itt van, őrizni fogja öccsét, míg nem jön apa.  A nagyfiú.

Vannak pillanatok, amelyeket meg szeretnék örökíteni a jövőnek.

Kint voltunk az utcán, amolyan ‘üssük el az időt, amíg Apácska haza nem ér’ céllal. Valahol a harmadik szomszédék előtt járhattunk a járdán. Mindegyik gyerek előttem, különböző távolságokra, különböző járműveken. Legközelebb Ági volt. Előttem ment 3 méterrel, amikor megállt körülöttem a világ, elhalkultak a külső zajok, a kutyaugatás, vonatdübörgés, és csak ő volt a kacsázó lépteivel, a pelenkás riszálásával. Haja két copfban, meg-megrezzentek benne a szálak, ahogy le-lehuppant egy-egy lépés. Kezeivel rásegített, hajtotta magát, hogy közelebb kerüljön a görkoris és bicajos tesóihoz. Elképzeltem az arcát: biztosan csillognak a szemei, a szája meg abban a boldog pirosságban, amiből könnyedén lesz egy mosoly, ha kedves szót hall, vagy ha meglát egy cicát. Gondolatban látom, ahogy a husis arcocskáján a párnák megremegnek a lépésétől, mint a kocsonya. Épp már fogalmaztam meg magamnak, hogyan is írjam ki magamból emlékké mindezt, amikor egy kicsit távolabbra néztem Ági feje fölött. Rögtön elszállt a pillanat emelkedettsége, újra hangos lett Noé ugatása és az ötös gyors érkezése. Palkót láttam meg, ahogy az árokban felénk fordulva, bokáig lehúzott nadrággal nagyon arra koncentrál, hogy az a bizonyos sugár minél nagyobb területet belocsoljon – jobbra-balra fordított csípőjét, néha előre is meg-megdobva, növelve a hatótávolságot. Összeráncolt szemöldökével és csücsörítő szájával nagyon koncentrált, teljesen belemerült, valószínű neki halk volt a kutya és a vonat is.
Hát így lett Ági-pillanatból Palkó-pillanat.

Megy a napi rutin, reggeltől estig. Közben akadnak kisebb megállók, pillanatok a napjaimban, amikor csak állok, nézem, vagy hallgatom, vagy szagolom azt az elillanó pillanatot, próbálom bevésni, megőrizni az örökkévalóságnak, öreg napjaimra, amikor aztán visszafiatalodom általuk újra. Ilyenkor tökéletesen biztos vagyok abban, hogy sikerülni fog, ezt aztán nem fogom soha elfelejteni. Az évek során bebizonyosodott, hogy ez korántsem van így, csak töredékük szépíti meg az életemet újra és újra.
No, ezért írom le ezeket a pillanatokat ide.

Ági-pillanat.
Guggolok az ebédlőben, a konyha felé nézve. Ott áll Ági, oldalról látom. Amolyan hiszti van éppen: dél felé jár, álmos is, éhes is, kintről jöttünk nemrég be, szeretném a benti szandált ráadni, majd kezet mosni. Felakasztottam a kabátját, sapkát, sálat a helyére, dobtam pár fahasábot a tűzre, közben hívtam csilingelve, magyaráztam, mit akarok, énekeltem neki, s már akkor hallottam a durcis ‘nem’-et. Aztán látom is, mit csinál. Áll a konyhában, fejét leszegi, úgy, hogy az álla a mellkasához ér, szájával csücsörít, szemöldökét morcosra összevonja. Vékonyka kis tincsek kicsúsztak a sapka alatt a csatból, körbeveszik a buksiját a felálló, pille hajszálak. A legviccesebb, ahogy a karjait a pocakja előtt összekulcsolja, mutatva, hogy ő most aztán nagyon mérges, és csakazértse. Szólítom, erre ő felemeli az összekulcsolt karjait, és miközben visszaejti, ezt a szorosan zárt kalodát még szorosabbra veszi úgy, hogy a jobb kezét balra, bal kezét jobbra felcsúsztatja a felkarján, közben nyög egyet dacosan: mmm!
Aztán csönd, nézem, vésem be a pillanatot. Lassan felém fordítja a fejét, épp csak annyira, hogy a szeme sarkából rám nézhessen. Mosolygok, erre ő is, majd hirtelen újra durcira vált, visszarántja a fejét, újra jön a karkulcsolás szorítása és a dacos mmm.
Naponta egyszer-kétszer fordul elő Ágival ilyesmi, nem egy nagyon dacos gyerek. Figyelme elterelésével, énekkel, meséléssel vagy csikizéssel túl lehet lendítni rajta.