‘pozitív’ kategória archívuma

Reggel ébresztéskor izgulhatok, a négyből hármat milyen kedvében lelem. A két nagy mindig morci, mindig még álmos, mindig morog, mindig ellenkezik, mindig csítit, hogy ne énekeljek. Áginál valóban izgulhatok, kipihenve találom-e és nevet-e, miután kinyílik a szemecskéje, vagy megzavarom-e egy rózsaszín álmát, és üt, vág, rúg, ordít.

De Palkó. Palkó más. Ő mosolyog, már amikor meghallja az első jóreggeltemet. Lassú mozdulatokkal nyújtózkodik. Óvatosan nyitja a szemét,  közben kinyúl a takaró alól, és ha elég közel hajolok, megsimizi az arcomat és átöleli a nyakamat. Mosolyog és mosolyog. Amint már lát is, nemcsak néz a reggeli fényben, örül a kikészített ruháknak, ujjong, hogy a kedvence, meg hogy Eszter néni kedvence is egyben. Mosolyog és mosolyog. Fölpattan, öltözik, bár, ha kérdem, szeretne-e baba lenni, sokszor mondja, hogy igen, és akkor öltöztetem. Mindenét nyújtja és dugja, ahova kell, gyorsan, vidáman. És a lényeg, hogy mindig!

Öröm ébreszteni. Bearanyozza a reggelemet. Na, Palkóban bízom a holnapi hétfői hétkezdésnél…

CSEND.

Így, csupa nagybetűvel. Az a fajta, amikor úgy érzed, süket vagy. Teljesen elnémul a világ. Csend, annyira csend, hogy már vágysz arra, hogy legalább az utcáról egy távoli biciklicsengő megtörje. Amikor már nyúlsz a füledhez, hogy ellenőrizd, hallasz-e még vele. Képes-e meghallani a némaságban a szuszogásodat, a fáradt, a ráncos, a túlélő szuszogásodat. Képes-e még észlelni, ahogy megdörzsölöd a tegnap esti szúnyogcsípésedet az alkarodon. Csend, a fejedben is. Amikor a gondjaidat, a rossz emlékeidet, és az összes ezekre emlékeztető zajt, üvöltést, ajtócsapást, papírtépést, dühös és tehetetlen sóhajt, ördögi kacajt és érthetetlen csattogást bezártad egy hangszigetelt terembe, ahonnan nem vagy hajlandó kiengedni őket, csak amikor már nincs más választásod. Csend, amikor szemedet lecsukva, izmaidat elernyesztve, a pillanatot élvezve hallgatod az űrből alászállt mély némaságot. Csend, amikor egyetlen száraz almafalevél tovalibbenése is, a mosógép két zárt ajtón túli morgása is sérti a  füledet, megzavarja a nyugalmadat, összekuszálja a gondolataidat.

CSEND. Így, csupa nagybetűvel. Két perc CSEND tette ünnepnappá nekem a mai, egyszerű, szokásos hétköznapot. Aki jót akar nekem, sok ilyen percet kíván.

Megváltozott az életem. Mintha egy idegenét élném. Mostanra a hétvége igazán hétvége lett nekem is. Várom, folyamatosan vágyom rá. Gyorsan eljön, de gyorsan el is megy. Nem tudok egy-egy gyors vásárlást elintézni hétköznap délelőtt. Viszont tudom értékelni a mosógépünk időzítő funkcióját, mire kelek, végez, s gyorsan kiteregetek a reggeli kávét szürcsölve, még a tízórai készítések előtt. Keresem, kutatom a legjobb időbeosztást, ami passzol mindenki – a család, a munka, a tanulók, Kifli kutyánk, a háztartás, a macskák és saját magam – számára. Még nem találtam meg, még célegyenesben sem vagyok, sőt, szerintem – már ha ezt egy versenyszámnak vesszük -, valahol elkalandoztam a rajt előtt,  s nem vettem észre az indító pisztolylövést. Abban reménykedem, hogy legalább jó az irány, amerre tétován elindultam.

Kis molnárleányka lettem. A sokszor emlegetett taposómalomban. S ebben a taposómalomban jól jön egy kis segítség. Valójában már lassan két és fél éve megkaptam. Méretre pici, de segítségnek nagy. Szép is. Nagyon. Ha nem lenne, és nem úgy működne, ahogy működik, nehezebb lenne a túlélés.

A neve Ági. Naponta lenyűgöz a mosolyával, még ha ott is van az alsó ajkán a tavalyi sérülésének a hege, mosolyog, a szeme, az orcája, a füle. Pöndörödik a hosszú, napszítta, szöszi tincse, jobbra is, balra is. Reggel feladatával tökéletesen tisztában felkel, beáll a sorba: reggelizni, öltözni, mosakodni, cipőt húzni. Vagy akár nyígni, hogy miért az a harisnya, és akaratoskodni, hogy egyedül szeretné megmosni a kezét, utánozni nővérét, hogy ugyan hagyjam már békén a fésülködéssel, még ha pillangós is a hajgumi. Kell neki is táska, ahogy a nagyoknak, benne legyen akármi, befőttesgumi, alvóka, kenyércsücsök, palackkupak. S miközben leszállunk a bicikliről, magában már elköszön, vált fejben, s ahogy sétálunk az óvoda udvarán, gondolatban már átadja magát az óvó néniknek, pajtásoknak, ugyanis odabent cipőváltás után, mire észbekapok, már ott sincs, se puszi, se pá, már a csoportszobában játszik. Cserébe, amikor megyek kis ovisaimért, rohan elém, anyaaaa!, nyakamba kapaszkodik és szorít és szorít és szorít, és örül, hogy igen, tényleg, ma is eljött értem. Boldogan segít választani Palkónak a boltban valami finomit, s aztán nagy újságolva viszi otthon a nagyok elé, hogy nini, milyen meglepije van kis Áginak a tesók számára. Aztán mikor apja is megjön, egyre jobban pörgő nyelvével csak mondja a magáét, halandzsanyelven, amiből néha azért kihallani ezt-azt. Ilyenkor Apácska olvadni látszik, szemei párásodnak, és összenézve magunkban megjegyezzük, amit már sokszor kimondtunk, hogy milyen más 3 gyerek élményeivel és tapasztalatával a negyedikért hálásnak lenni, örülni neki és szeretni őt.

Éjjel Hajnalban, amikor lefekszem mellé, eszembe sem jut, hogy 2 és fél évesen ugyan miért alszik még velünk egy szobában, hogy miért feledkezem bele a szuszogásába, édes hosszú szempilláiba még mindig, nap mint nap. Ő marad mindig a legkisebb. Most már tudom, van ilyen, van ám ilyen megkülönböztetés.

Számomra az a vigasz minden nehéz helyzetben, hogy tudom, mindennél van rosszabb. Ha Ágicánk nem venné ilyen simán a taposómalom lépcsőfokait, alattam az egész lépcső, zsupsz, leszakadna. Azonban így, ahogy most van, valójában súlytalanul lebegek fölötte. Nagy ajándék, hatalmas ajándék.

Érdekes megfigyeléseket tettem az elmúlt időszakban.

Harmadik hete dolgozom. Nem házimunka, nem otthon, nem a saját gyerekeimmel. Munkahelyen, felnőtt emberek között, pénzért. Ami érdekes ebben, hogy élvezem. Arra számítottam, hogy én, aki sokszor nagyon is a múltban tudok élni, megsiratni minden elmúlt dolgot és nosztalgiázva sóhajtozni, ezt az évtizednyi családalapítás után jött nagy változást élvezem. Úgyhogy elgondolkodtam, hogy vajon miért is nem hullattam még egy könnycseppet sem a tanévkezdés óta.

1. Komoly magyarázatnak érzem azt, hogy nincs mit elhullatni. Ugyanis a kórházban két tükrözés között, egy jól sikerült családi látogatás után, újabb infúzió láttán vagy a szomszéd ágyon fekvő nénike dédunokás beszámolói hallatán hullattam én elég könnyet. De mostanra elfogyott.

2. Van mit élveznem az új életünkben. Nemcsak kitérdesedett melegítőnadrágot és itthonra még jó lesz kinyúlt pólókat hordok, hanem, kérem szépen, elmenős szoknyákat nejlonharisnyával, vadiúj kardigánnal. Még csereszandálom is van az iskolában, és a frizurám is számít. Előkerült a körömfény, az arckrém napi többszöri használatra is.

3. Ami külön öröm, hogy van saját osztályom. Még mindig szerettem volna gyereket, hát most megkaptam. Rögtön 18-at. Igaz, nem kapásból 13 évesen gondoltam, mert így a kedvenc újszülöttkor kimarad, de így is sajátaimnak érzem őket.

4. Fura, de a jócskán megnőtt felelősség, feladat is kedvemre van. Egy baj van ezzel, hogy a napok továbbra is 24 órából állnak.

5. Amíg csak a tanéveleji felkészülés volt, addig a legnagyobb öröm az volt a munkában, hogy végig tudtam csinálni azt, amit elkezdtem. Nem zavart meg senki pisiléssel, meg hogy enni kér, vagy hogy összevesztek, és hogy engedek-e mesét nézni. No, ez a hétfői becsengetéssel megváltozott. Vagy az iskolacsengő, vagy egy rendetlenkedő gyerek, vagy egy tanulói kérdés szakítja meg a dolgomat.

6. A legnagyobb öröm és a legnagyobb segítség az életemben a legkisebb csemeténk gördülékeny beszoktatása az oviba. Valójában beszoktatásról nem is beszélhetünk, mert egyszerűen egyik nap még nem volt ovis, másnap már igen. És ugyanúgy csicseregve, énekelve volt nem ovis, mint ahogy aztán ovis. No, majd esetleg ha lesz olyan nap, amikor rájön, hogy ez már így is marad és minden reggel az óvodába rohanunk és én ott hagyom délutánig, és ezért elkezd sírni, szóval akkor, ha elfogytak is a könnyeim, nagyon gyorsan fog tudni újra termelődni.

Egy félelmem van. Sok nyugdíjazott elmesélése alapján ők hetekig, hónapokig úgy érezték, csak szabadságon vannak, csak aztán döbbentek rá, hogy az már örökre úgy marad. Ahogy Ágica is lehet, hogy ezután jön rá, hogy most már így ovisan fognak telni a napok, könnyen lehet, hogy majd én magam is október környékén koppanok, hogy végleg Isten vele a gyerekekkel való otthonlétnek. Mindenesetre addig élvezem.

Apácska hajnali negyed 5-kor fog kelni, vele én is. Elkészítem neki a 6 szendvicset, hátizsákjába teszem, vizet és croissant-t hozzá. Boldogan fogok reggelit készíteni neki, derűsen elbeszélgetünk majd közben. Míg megeszi, én meg fogom inni a kávémat. 4.50-kor dudálni fog Feri, ekkor jól megölelgetem majd, csók a szájára, aztán kikísérem. Ötödikként fog beülni az autóba, vidáman, de meghatódva fogok nekik integetni.

Ők visszaintegetnek, és Apácska majd ír egy sms-t édesanyjának, hogy elindultak. Győrben találkozni fognak a többiekkel, megbeszélik még az útvonalat, elosztják a walkie-talkie-kat és nekivágnak az útnak. A felénél meg fognak állni, Apácska megeszik két szendvicset és nasinak egy croissant-t, a sofőrök lehúznak egy kávét, az ülésük mellé pedig egy üveg kólát készítenek. Apácska be fogja kenni az egy hete sérült vállát gyógykenőccsel, belemasszírozza. Majd tovább fognak indulni, miután küldtek sms-t haza.

Még mielőtt beérnének Prágába, ellátogatnak a csonttemplomba. Mindenki tátott szájjal járja végig a helyet, ahol minden emberi koponyából és csontokból áll, még a csillárok is, készítenek egy csomó fényképet, majd mivel már tűkön ülnek, izgatottan indulnak tovább. Prágában könnyedén odatalálnak a kinézett parkolóba, válogatnak a parkolóhelyek közül, sikerül a legjobb helyeket kiválasztani. Gyorsan feltérképezik azt a városrészt, gyönyörködnek egy kicsit, majd beülnek egy kocsmába megkóstolni a híres cseh sört, esznek mellé valami finomat ebéd gyanánt.

Időben felkerekednek majd, hogy ne csak a parkolóban találjanak maguknak jó helyet, de a stadionban is. Sok-sok rockertesóval találkoznak, egy közös tulajdonságuk van: a metál az életük! Jó összetartozni, ez a kapocs mintha régi barátokká varázsolná őket arra az estére. Nagyon jó lesz az előzenekar, de az utolsó számoknál Apácska is alig várja, hogy a főszereplő is színpadra lépjen. És igen, az a pillanat is el fog jönni. Nagy dobpergés, füttyögés, éljenzés, és a metál ősei, a Metallica megkezdi a tavaly ősz óta várva várt koncertjét. Apácska és a barátai nagyon jól fognak szórakozni, hogy így, finoman fogalmazzak. Lesz pogó, meg hedbengelés, de mindenki szelíden, egymást védve teszi mindezt. Apácska különösen vigyázni fog a vállára, hogy ne essen vissza a gyógyulásban. Mind a tízen együtt tudnak maradni, és még vizet is tudnak kortyolni közben. A végén háromszor fogják visszatapsolni a bandát, ami nagyon megható, még a kemény(nek tűnő) Apácska is elérzékenyül, hogy talán utoljára látja őket élőben színpadon, ki tudja, útra kelnek-e még a rocklegenda együttes tagjai.

Lassan kiáramlik aztán a tömeg a stadionból, Apácskáék el fognak blattyogni az autókig, megosztva egymással az élményeiket. Mindenki telefonál haza, Apácska nekem, anyukájának sms-t küld. Majd lecserélik a vizesre izzadt pólókat, megesznek pár szendvicset, Apácska croissant-t is, iszik sok vizet hozzá, a sofőrök bedobnak egy kávét, majd be fogják osztani, ki ki után fog vezetni hazafelé, míg a többiek pihennek. Félúton megállnak, kinyújtóznak, felfrissítik magukat, Apácska bekeni a vállát a kenőccsel. Továbbindulnak.

A magyar határ felé közeledve már pirkadni fog, mindenki éberen várja a hazaérkezést. Beszélgetve érnek Győrbe, elköszönnek egymástól, kezet ráznak és már csak 30 kilóméter. Kis falunkban Feri sorban ki fogja tenni az utasait, Apácska bejön, lenyom egy csókot, lezuhanyzik, és lefekszünk aludni.