‘születésnap’ kategória archívuma

Palkó hat éves lett.

Palkó, aki a legkönnyebben született, pontosan akkor, amikor ő akart. Senki és semmi nem sürgette, mégis másfél óra leforgása alatt világra tornázta magát. 2009. július 9-én 9 órakor. A 9 a teljesség száma. Valahogy tényleg olyan teljes, olyan különleges. Nem elég, hogy könnyen tud a családi összejövetelek középpontja lenni és maradni, még a mellettünk elhaladó autó idegen sofőrjét is arra készteti, hogy átkacsintson rá és intsen neki.

Palkó törekszik a teljességre, a mindenre. Mindent ki akar próbálni, mindent ott és akkor. Akar mindent birtokolni, mindent megkíván, mindent kiharcol(na). Úgy érzi, mindent megtehet másokkal, viszont mások semmit sem tehetnek meg vele. Például ha Marcit rúgja a lábaival, ökleli a kezeivel, közben az arca olyan kifejező, hogy már attól elfutnék a sötétben (megnyugtatásul, Marci mindezen nevet), szóval a nagy hevületben Marci egyszer csak visszabök a mutatóujjával, Palkó olyan ordításba kezd, hogy zeng az utcavég.

Mert Palkó nagyon érzékeny lélek. Ő az, aki megköszön mindent. Ha a kedvenc tányérját tettem ebédkor elé, hogy vettem a tortájára színes cukrot, hogy elhívtam a barátját játszani, hogy levágtam a körmét. Ő az, aki mindennek örül. Ha kinn alszunk vele a sátorban, ha választhat a reggelikor kettő közül, ha elmegyünk Kiflivel sétálni, ha meghámozom a barackot.

És ő az, aki nagyon tud szomorkodni is. Ha csak két palacsinta jut neki az ebédről megmaradtból vacsorára, ha nem autóval utazunk, hanem vonattal, ha uncsi valami, amit csinálnia kell.

Palkó szivacs. Könnyen tanul mindent. Hogyan kell a peonzát kidobni, hogyan kell a számítógépet bekapcsolni (kb. 4 évvel előzte be bátyját), hogyan lehet csúnyán beszélni. És ha utóbbin rajtakapjuk egész arcát eltakarva elszégyelli magát, és sírni kezd.

Palkó nagyon kitartó, eltökélt és céltudatos. Nem adja fel a kosárra dobást ez első kihagyásnál, nem dobja a sarokba az ugrókötelet, ha a lábai a kötélbe gubancolódtak, nem csalódott, ha nem sikerül úgy a rajza, ahogyan szeretné. Mindig megpróbálja még egyszer és még egyszer és még egyszer.

Ha majd feltételes módot tanítok angolórán, a példamondatokat egészen biztosan tőle fogom lopni. “Ha majd akkora leszek, mint Marci, én is egyedül megyek iskolába.” “Ha majd nekem is akkora biciklim lesz, mint Marcinak, én is mérni fogom a sebessségemet.” “Ha lány lennék, én is ilyen szép lennék, mint Julcsi.”

Ez Palkó. Huncut mosollyal, két apró gribedlivel az orcáján, ja, és nagy bicepsszel, amire annyira nagyon, de nagyon büszke.

Van egy ötévesünk. Alacsony, kis vékonyka, csontjait érezni mindenhol, szinte bőrfoci nagyságúvá tud kuporodni az ölembe. Popója belefér a kezembe, kismadár többet eszik nála. Zsíroskenyér a mindene, meg a cukorcsokirágócsipsz. Ő Palkó.

Nem tud várni. A Jóistentől szülinapjára egy nagy adag türelmet kértem neki. Még nem érkezett meg, mert nem tud várni, ha telefonálok, és annyira szomjas, hogy rögtön szomjan hal, ha nem kapja meg a pohár vizét, vagy egetrengető sírásban tör ki. Egyéb esetekben is nehezére esik a várakozás. A híres mondása is ezt bizonyítja: “Anya, mikor lesz már tetkóm? Mindenre 7 percet kell várni!!!” Ő Pál.

Kis csöndes furkáló, szekáló öcsike. Évek kellettek, mire rájöttünk, hogy amikor nagy ordítást hallunk a gyerekszobából, nem biztos, hogy azt kell elsősorban sajnálni, aki állítólagos sértettként sír. Nem-nem! Kedves anyuka és apuka hajlamos a kisebbet védeni, ráadásul ez a kisebb ezzel nagyon is tisztában van, így aztán sír és ordít és üvölt és bőg, elérve vele azt, hogy ártatlan nagytesókat jól leszidják. Nem számít, ő tisztázva van. Ő is Palkó.

Nagyokat tud mondani. Vicceseket, emlékezeteseket. Mindebből sokat. Csücsörít közben a s és cs hangoknál a szájával, legszívesebben mindig magamhoz húznám és jó nagy csókot nyomnék rá. Kópé, Palkópé.

Nagyon tud szeretni. Ha altatjuk, nem mi simogatjuk, hanem ő minket. Egy bizonyos anyajegyet bizdergál mindig a karomon. Már 2 éves kora óta. Ha álmos, vagy akár más baja van, jön, dörgölődik, simogatja az arcomat, puszit nyom bárhova, amit éppen ér, karomra, hátsómra, vállamra. Nagyon szeretem, ahogy tompán cuppan. Ő az édes kicsi Palkó!

Állandóan vágyakozik. Főleg arra, hogy nagy akar lenni. Képes elmerengeni a távolba, sóhajt is hozzá. Akarja Marci csukáját, akar iskolába járni, akarja már végre használni az élményfürdő csúszdáját, akar a magasságmércén már a kézen álló kisegérig érni. Zsebedics Pál, Marci és Julcsi öccse.

Minden érdekli. MINDEN! Főleg, amit a nagytesói csinálnak. Karate, úszás, lovaglás, 8 éven felüli társasjáték, nagy kapa és nem szirupos gyógyszer, hanem az igazi lenyelős. Épp ezért attól tartok, ő lesz az iskolában a tilosban járó fajta gyerek. Ne így legyen!

Újabban a szerepjáték reneszánszát éljük vele. Vébé idején “én vagyok Buffon”, ha épp nem kapus volt a családi fociban, akkor ő volt Ronaldo. De ha bütyköl, akkor ő Apa. De sokszor sofőr, meg a legjobb biciklis vagy épp egy kutya. Nekünk ő a mi ötéves Palkónk.

Hihetetlenül fontos neki, mit vesz fel. Válogat. Nem mindegy, mit veszek le neki a polcról. Képes megsiratni a szeretett cipőt, amit már kinőtt, boltban vágyakozik a pókemberes kapucnis pulcsi után. Éppen ezért ő azok közé a gyerekek közé tartozik, akik már ennyi idősen is szeretnek ruhaneműt kapni. Mellesleg mindennek örül. A matricától kezdve a zoknin és radíron át a hálózsákig. Fülig ér a szája, megilletődik, ugrál és ujjong. A mi Palkónk.

Nálunk a július róla szól. A legpalkóbb Palkóról.

 

 

 

 

Izgatottan vártam Apácska születésnapját. Főnökétől kértem meglepi szabadnapot, hátmasszázsra terveztem vinni, egy kis közös intéznivaló, aztán meg asztalt foglaltam a Lóban egy ebédre. Mindez nagy érték, még az intézkedés, vásárlás is, mert végtelen örömmel tölt el mindkettőnket, ha kettesben vagyunk, nem álmosan és bogarasan csak este, hanem napközben, és senki nem szakít félbe, nem kell inni adni, békíteni, azonnal válaszolni.

Megvolt a hátmasszázs, vettünk pár dolgot, majd éhesen jöttünk hazafelé, hogy beüljünk az ebédre. Hátradőlve épp arra gondoltam, hogy aj, de jó lesz egymással szemben ülni, egymás szemébe nézni, beszélni mindenről, ami nemcsak a hétköznapi teendők, mit, mikor, hogyan. Ekkor szólalt meg a kormány mögött Apácska:

– Ági otthon marad?

Csak mosolyogtam és egy hümmögéssel nyugtáztam a humorát.

– De most tényleg! – folytatta. – Biztos, jól ellenne velünk.

Kikerekedtek a szemeim. Komolyan beszél.

– Ücüpücü Ági-baba, olyan szépen elcsócsálná a sült krumplit, az édibédi pofijával.

Próbáltam emlékeztetni azokra az esetekre, amikor küzdeni kell vele, hogy a kést ugyan már tegye le, meg hogy ne tömje tele a száját, mert könnyen visszaúton találja magát az étel, és hogy el-elfutkos az asztaltól, ami még itthon elmegy, de a vendéglőben nem igazán. Mindez teljesen meghiúsítja a nyugodt, egymás szemébe bámulós, szülinapi ebédünket.

– Úgy hiányzik, és nem lenne nagy gond vele.

Hát jó, mondtam. Végülis ő a szülinapos. Ha ő ezt kéri szülinapjára, beleegyezem.

Nem mondta, de a sóhajaival aztán ebéd közben jelezte, hogy csöppet talán megbánta a dolgot. Mivel én halászlevet ettem, Ági az ő táljából csemegézett, neki kellett segítenie, aprítania, adogatnia a szájába. Volt késért küzdés, szájnak teletömése, gyomorból visszaút is.

Az viszont tény, hogy nagyon édibédi volt a pofija, jóízűen csócsálta a krumplit, szépen elvolt velünk ez a kitüntetett, kivételezett gyerek szülinapi ajándékként.

Én egyetlen kedvenc nagyfiam 10 esztendős lett! Mielőtt bárki felhördülne, mégis hogy képzelem ezt a kivételezést, gyorsan leszögezem, hogy abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy van nekem egyetlen kedvenc nagylányom, egyetlen kedvenc kisfiam, egyetlen kedvenc kislányom is. Ezekkel a megszólításokkal hazugság nélkül tudok nekik hízelegni úgy, hogy könnyedén leveszem őket a lábukról.

Csupa-csupa szép és jó dolgokat szeretnék ide lejegyezni, mert van bőven, amivel szívemet, lelkemet melengeti ez a 10 éves kiskamasz. Természetesen bele tudnék bonyolódni kevésbé kellemes oldalának az elemzésébe, meg abba, hogy mindez hova vezethető vissza, mi lehet az oka. Az ilyen elemzéseknek az a vége mindig, hogy az segít, hogy csupán szeressem ezt a gyereket és tudjam be a közelgő viharos kamaszkor előszelének az udvariatlanságát, gyerekességét, eszetlen viselkedését.

Marci, kicsi Marci! Elsőszülöttként próbára teszel minket, mi pedig, akik veled érünk először oda a gyereknevelés útkereszteződéseihez, próbára teszünk téged. Ez az út rögös, de örömteli.

Mert látjuk, hogy kinyitod a szemed a világra, észreveszed, minek lehet örülni. Fáradtan autózunk hazafelé, és felhívod a figyelmünket, hogy micsoda szép az út a ráhullott hófehér virágszirmoktól, és hogy nyugatra nézve a naplemente pirosra festi a bárányfelhőket is. Betegen orvoshoz sétálva rám pisszegsz, hogy nini, ott egy feketerigó, lelassítunk, és amikor a kismadár felénk fordítja a fejét, integetsz neki egyet.

Mert élvezzük, hogy a zene benned van, citerázásodtól zengve felvidul a ház, és vacsoraidőben nem tetszik, ha a szájdobolásodat le szeretnénk állítani, pedig, tudod, a kettő egyszerre nem megy.

Mert szeretjük, ha magadtól értelmes, építő elfoglaltságot találsz. Az öt angyalkáért kapott kis Rubik-kockával leülsz a gép elé, és videó alapján próbálod kirakni a hat oldalát. Meg leülsz Marika mamánál a cd-lejátszó mellé, és végighallgatod az István, a király rockoperát.

Mert büszkék vagyunk rád, hogy jól tanulsz, hogy okos vagy, és tudjuk, hogy a „nem érdekel” kijelentéseid belül az ellentétjét jelentik. Törekedsz a jobbra és tisztában vagy a feladataiddal.

Mert jó látni, hogy követed apád példáját. Nem maradhatsz ki a bütyköléseiből, átveszed a mintáját a szorgalomban, füvet nyírsz, szívesen segítesz a munkájában, igaz, sokszor a házi feladat helyett…

Mert bírom, hogy ha jókedved van, ha duzzogsz, ha bosszantani akarod a tesókat, ha cseresznyét ennél és éppen érik is, fogod magad, felmászol a cseresznyefára és elfoglalod a kedvenc ágat, és nézelődsz, kiengeded a gőzt, csemegézel.

Mert meg tudsz minket nevettetni, érted a viccet, veszed a lapot és nem tudod kihagyni a magaslabdákat sem. Nagyon jó a humorod! Ahogy mondtam már neked, az örsötökben, ha lenne még ilyen, te lennél a mókamester.

Mert még engeded magad szeretni, bár már meg szoktam kérdezni utcán, suliban, hogy adhatok-e puszit, de még furán nézel rám, hogy ezt most miért kérdeztem és igen a válaszod. A zugszeretgetések ideje tehát még odébb van, de közeleg, érzem, mert már nem férsz el a fél vállamon, hanem lógnak rólam hosszú karjaid és lábaid, ha az ölembe fészkeled magadat.

Mert tudom, hogy azért nem ismered fel az alapvető szükségleteidet, hogy ennél pár falatot, vagy jólesne egy pohár víz, vagy álmos vagy, mert tudod, hogy én úgyis itt vagyok neked, és örülök, hogy adhatok enned, kínálhatlak vízzel és gyorsan ágyba terelhetlek. Örülök, hogy engeded, hogy gondoskodjam rólad.

Mert lenyűgözöl, ahogy szereted a lányokat, elsős korodtól szerelmes vagy. Mosolygok, amikor meséled, hogy két és fél év után lett egy vetélytársad, kitartóan küzdöttél vele a lánykáért szkanderral, ajándékokkal, öleléssel (!), de aztán feladtad, ahogy te mondtad, hm, gondoltál egyet, és már mást szeretsz.

Drága egyetlen kedvenc nagyfiam! Isten éltessen sokáig! Köszönjük, hogy vagy nekünk!

 

 

“Boldog baba!” – mondja mindig Apácska, mikor belefeledkezik a kislánya mozdulataiba, rácsodálkozik a mosolyára már csecsemőkora óta. Hozzáteszi, hogy megvan mindene, ami egy gyereknek kellhet.

Valóban boldog. S azzal, hogy van három nagyobb tesója, és egy már tapasztaltabb szülőpár mellette, remélem, még annál is több mindene van, mint amennyit gondolunk, hogy van.

Nézzük csak, miben más az élete, mint Marcié, az első gyermekünké volt!

A tesóinak köszönhetően már jóval korábban nézett mesét, mint ők. Még 6 éven felülieknek valót is. Csokit sem a 2. szülinapján kezdtük kínálgatni neki, hanem már tavaly húsvétkor kellett neki való alternatívát kitalálni a béke kedvéért. Ezek éppen nem kifejezetten az ő érdekeit szolgálják, de tények. A nagyoktól elles és elsajátít egy rakás hasznos dolgot, úgymint konfliktusgenerálás, -fokozás és jó esetben -kezelés, saját érdekei érvényesítése hiszti, dac, kiáltás, duzzogás és toporzékolás eszközeivel, nonfiguratív építmények összerakása legóból, késhasználat, papucs ill. szandál nélkül rohangálás, mosollyal felnőttek lábról leszedése. Már megtörtént a görkorcsolya kipróbálása is, 36-os a 23-as lábra, míg Marcinál még 7 évesen is azon gondolkodtunk, vajon nem korai-e még.

A sokat megért szüleinek köszönhetően a tevékenységek sokkal szabadabb gyakorlása megengedett. Az egyedül kézmosás, a csúszdázás, a lépcsőzés, a homokos kézzel almarágcsálás vagy a lisztezés. Az eltelt évek során az őrangyalok nagy bizalmat vívtak ki maguknak bennünk, ezt ők azzal hálálják meg, hogy ha elrebegünk egy imát, hogy ‘jaj, csak most ne pillants félre, drága őrangyal!’, ők csakis azt figyelik, hogy Ágica a csúszda megfelelő fokára megfelelő lábbal és mozdulattal lépjen fel, kirándulás közben épp csak annyira menjen a tópart szélére, hogy bele ne csúszhasson vagy kézmosás közben a magasító sámliról mellé ne lépjen. Ezt a bizalmat Ági is érzi, ő maga felé is. Nagy kacarászva csúszik le, élvezi a csapból folyó vizet és belemerülve játszik Kifli kutyánkkal is. Tesóin kipróbált nevelési és helyzetkezelési módszereket, pl. hisztihárítás, vigasztalás esés után, matekhármas-értékelés, már szelektálva tudjuk nála alkalmazni, és ebből mindkét fél csak profitálhat.

Amúgy haláli egy csaj, csuda dolgokat tud kitalálni. A sörpadon húzódzkodva hason csúszik, az erdőben kirándulás közben elkezd rőzsét gyűjteni a kezébe, a játék olajsütő tetejét kinyitja és ráülve végzi a nagydolgát.

Nagyon bátor. Amit a tesói tudnak, azt gondolja, ő is. Patakon egy ugrással átkelni, egyedül lépcsőzni s közben egy doboz sütit egyensúlyozni, fára mászni. Erről annyira meg van győződve, hogy teljesen kiborul, ha véletlenül meg akarjuk fogni a kezét, és nagy eséllyel toporzékoló hiszti alakul ki, vagy egy esés, hacsak nem sikerül időben az őrangyal-igénybevétel.

Ha zenét hall, a fenekét jobbra-balra riszálja, fülig ér a szája – lehet ez Palya Bea, Bon Jovi vagy Taize-i énekek. Magyar gyerekdaloknál viszont ül a babzsákban és nézi, figyeli az erősítőn ugráló zöld fényt és füleli a zenét. Ugyanígy nagyon belemerülve szeret könyvet nézegetni. El-elidőz azoknál az oldalaknál, amelyeken babát lát, ha síró babát, akkor főleg. Nézi, nézi, nézi, s ha a közelben vagyunk, mondja is, hogy “csí, csí, csí”, majd mutatja is, hogy sír – összehúzza a szemét és kettőt szipog hozzá.

Nagyon szeret licsipocsizni, Bogyó és Babócát nézni akár könyvben, akár dvd-ről, szereti, ha a nagyok beveszik a játékba, mindegyik más fajtába: Palkó hancúrozik az ágyon vele, Marcival nagyokat nevetnek, Marci konkrétan bolondot csinál belőle pl. fejére dob egy alsónadrágot (…), Julcsival gondoskodó anyukásat játszanak, tolják egymás mellett a babakocsijukat.

Ő Ágink, a kétéves. A legkisebb, legédesebb családtag, a legártatlanabb és alvásban a legkivételezettebb – még mindig velünk alszik, cserébe egyre többször hagy engem éjszakákat átaludni.