‘ünnep’ kategória archívuma

Tegnap felkerült az adventi naptárunk a konyhai boltívre: minden napra egy szaloncukorba bújtatott finomi, vagyis édesség, nasi van, amiért érdemes reggel gyorsabban kipattanni az ágyból. Csak akkor bontható ki a kis csomag, ha már mindenki felöltözve ott van. Előre megegyezünk, ki keresi ki az aznapit, ki veszi le, ki bontja ki és ki osztja meg a csokit, nápolyit, cukrot – mert általában egy darab van belőle, és negyedelni kell. Megenni reggeli után szabad.
A finomságért cserébe jótettet kértek az angyalok a levelükben. Minden nap kiválasztunk valakit, akire különösen figyelünk aznap, akinek segítünk, akire ráhangolódunk, akivel kedvesek vagyunk. Egy ilyen jótettet mindegyikünk minden este lerajzol: egy írólapot 6 részre osztunk, mindenki a saját rubrikájába örökíti meg az aznapi kiemelt cselekedetet. A rajzot a levett szaloncukor helyére csiptetjük.
A mai rajzolás közben a gyerekeknek nehéz volt találni rajzolni valót. Beszéltünk arról, hogy holnap sokkal jobban figyeljenek oda az angyalok kérésére. Palkó mondta is felcsillanó szemekkel:
– Anya, eldöntöttem, hogy holnap nem fogok szekálni egy pajtásomat se.
– Mert szoktad őket piszkálni? – vontam kérdőre.
– Neeem – tisztázni akarta magát, vagyis azt gondoltam. Aztán hozzátette:
– Neem, csak bántani.

Jó kis rajzok születnek. Vicces és örömteli lesz majd karácsonykor, vagy majd évek múltán visszanézni őket.

Amikor a nagyok még kisebbek voltak, a kicsik meg még csak sejt méretűek, szinte mindig készítettem nekik adventi naptárt. Advent első vasárnapján meglepetten ébredtünk, jé, az angyalkák hoztak csomagokat, s mindegyik rejt valamit, s ha naponta bontunk egyet, karácsonyig elfogynak.
Ez a naptár az évek során egyre egyszerűbbé vált. Az utóbbi években mi magunk együtt tettünk a boltív fölé papírból kivágott gyertyákat, s minden reggel a gyerekek gyújthatták meg a lángot a következő gyertyán. Szentestéig egyre több gyertya “világította” az ebédlőnket.
Idén elgondolkodtam, hogy a két kicsi az angyalok hozta adventi naptár napi izgalmában nem is részesült még életükben. Úgy döntöttem, idén újra készítek adventi naptárt. Íme. Míg vágtam, ragasztottam, kötöztem, töltöttem, felcsíptettem, addig filmet néztem és zenét hallgattam. Feltöltő élmény volt így alkotni, titkot előkészíteni. Hajnalban végeztem, mikor Apácska már kelt és készült a munkába. Még ő is megdicsérte, nagyon örült, hogy újra alkottam, hogy örömöt szereztem ezáltal magamnak, s majd reggelente mindenkinek. Elégedetten feküdtem le.
Mondanom sem kell, hogy a gyerekek ma megelőztek az ébredésben. Hallottam már a jövés-menésüket a gyerekszobából. Épp nyújtóztam már, hogy a következő mozdulattal felkelek én is, amikor hallom, hogy a meztelen talpacskák az ebédlőben csattannak, majd Ági felkiált:
– Nézd, mik vannak ott! Kolbászok!!!
Megsemmisülten azon gondolkodtam, nevessek vagy sírjak-e. Az biztos, hogy Ági valóban apja lánya: ha hús van az asztalon, gond nem lehet.

Palkó hat éves lett.

Palkó, aki a legkönnyebben született, pontosan akkor, amikor ő akart. Senki és semmi nem sürgette, mégis másfél óra leforgása alatt világra tornázta magát. 2009. július 9-én 9 órakor. A 9 a teljesség száma. Valahogy tényleg olyan teljes, olyan különleges. Nem elég, hogy könnyen tud a családi összejövetelek középpontja lenni és maradni, még a mellettünk elhaladó autó idegen sofőrjét is arra készteti, hogy átkacsintson rá és intsen neki.

Palkó törekszik a teljességre, a mindenre. Mindent ki akar próbálni, mindent ott és akkor. Akar mindent birtokolni, mindent megkíván, mindent kiharcol(na). Úgy érzi, mindent megtehet másokkal, viszont mások semmit sem tehetnek meg vele. Például ha Marcit rúgja a lábaival, ökleli a kezeivel, közben az arca olyan kifejező, hogy már attól elfutnék a sötétben (megnyugtatásul, Marci mindezen nevet), szóval a nagy hevületben Marci egyszer csak visszabök a mutatóujjával, Palkó olyan ordításba kezd, hogy zeng az utcavég.

Mert Palkó nagyon érzékeny lélek. Ő az, aki megköszön mindent. Ha a kedvenc tányérját tettem ebédkor elé, hogy vettem a tortájára színes cukrot, hogy elhívtam a barátját játszani, hogy levágtam a körmét. Ő az, aki mindennek örül. Ha kinn alszunk vele a sátorban, ha választhat a reggelikor kettő közül, ha elmegyünk Kiflivel sétálni, ha meghámozom a barackot.

És ő az, aki nagyon tud szomorkodni is. Ha csak két palacsinta jut neki az ebédről megmaradtból vacsorára, ha nem autóval utazunk, hanem vonattal, ha uncsi valami, amit csinálnia kell.

Palkó szivacs. Könnyen tanul mindent. Hogyan kell a peonzát kidobni, hogyan kell a számítógépet bekapcsolni (kb. 4 évvel előzte be bátyját), hogyan lehet csúnyán beszélni. És ha utóbbin rajtakapjuk egész arcát eltakarva elszégyelli magát, és sírni kezd.

Palkó nagyon kitartó, eltökélt és céltudatos. Nem adja fel a kosárra dobást ez első kihagyásnál, nem dobja a sarokba az ugrókötelet, ha a lábai a kötélbe gubancolódtak, nem csalódott, ha nem sikerül úgy a rajza, ahogyan szeretné. Mindig megpróbálja még egyszer és még egyszer és még egyszer.

Ha majd feltételes módot tanítok angolórán, a példamondatokat egészen biztosan tőle fogom lopni. “Ha majd akkora leszek, mint Marci, én is egyedül megyek iskolába.” “Ha majd nekem is akkora biciklim lesz, mint Marcinak, én is mérni fogom a sebessségemet.” “Ha lány lennék, én is ilyen szép lennék, mint Julcsi.”

Ez Palkó. Huncut mosollyal, két apró gribedlivel az orcáján, ja, és nagy bicepsszel, amire annyira nagyon, de nagyon büszke.

Tavaly Marcit a legnagyobbnak szóló kiváltságként – legalábbis így adtuk elő, hogy úgy gondolja, hogy hatalmas dolog tudni a felnőttek titkáról – beavattuk a karácsonyfa rejtelmeibe. Abba, hogy mi, szülők választjuk és díszítjük fel. Rákérdezett az ajándékokra is, de nem volt szívünk a padlóra küldeni azzal, hogy ott is lebuktatjuk magunkat. Bár valójában a karácsonyfahír sem hatotta meg, sőt, inkább kérte, hogy majd ő is hadd díszíthesse.

Idén újra téma lett, vajon Marci a barátaitól tudhat-e már arról, hogy a susogó szárnyú, csilingelő hangú, titokzatos angyalok helyett két lábbal a földön járó, hol simogató hangú, hol dörmögő, földi anyja és apja csempészi az ajándékokat a fa alá. Apácska volt az,  aki előre sajnálta, és együttérzett fiával, hogy micsoda csalódásként fogja megélni a leleplezést, annak ellenére, hogy ő maga nem emlékszik semmiféle lelki törésre gyermekkorából.

Semmi jel nem utalt arra, hogy már tud az ajándékozás hátteréről. Már októberben hosszú levelet írt a kis Jézusnak és az angyaloknak, ahogy beszélgettünk, lehetett érezni, hogy él még benne a csoda, és csillogó szemmel örült idén is, égre emelve köszönte meg az angyaloknak az ajándékát. Ma reggel úgy alakult, hogy volt tíz percünk beszélgetni. A nappaliban olvastam, mindenki aludt, csak Marci ébredt és jött mellém.

– Nagyfiacskám, milyen volt a karácsony?

– Nagyon jó!

– Minek örültél a legjobban? – tértem a lényegre, kicsit terelve a témát rögtön az ajándékozásra, még mielőtt beszél a kedvenc sütijéről, meg a Reszkessetek, betörők! című filmről, amit most először nézhetett meg, és rengeteget nevetett rajta.

– Annak, amit tőletek ka…. – hirtelen rám nézett, mintha lebukott volna valami hazugsággal. Én pedig kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. – Tudod, anya, mi az iskolában beszélünk ám ilyenekről.

– Milyenekről?

– Hát hogy ti veszitek az ajándékot.

Próbáltam jelentőségteljesen olyan képet vágni, amiben benne van a meglepettség is, a természetesség is, meg az, hogy na most akkor véglegesen bizonyos értelemben Marci nagyfiú lett a tesók között. Gondoltam, most már csak azt kell kideríteni, hogy hogyan érintette mindez az elsőszülöttünk lelkét. Nagy levegőt vettem hát, és megkérdeztem:

– Értem. És bánod, hogy nem az angyalok hozzák az ajándékokat?

Bánatos arcot vágott, olyan tipikusan oldalra fordította a fejét, és bólintott. Apácskának igaza lett, szívem szakadt meg… És még háromszor kell ezt megérnem… Aztán megszólalt:

– Azért, mert azt mondtad egyszer, hogy az angyalok a szeretetükkel szerzik az ajándékokat, de nektek meg kell vennetek pénzért.

Még annál is jobban megérkezett földre, mint ahogy valaha is gondoltuk volna! Nem hiába, nagyon anyagias és spórolós az én nagyfiam.

 

Várom már az estét. Az Estét. Annyira meghatóan fölötte áll a többi estének! Hiába próbálunk egy szalonnasütéssel különleges nyári estét csinálni egy hétköznapból, vagy feldobni egy unalmas hétfőt közös kutyasétáltatással, feleslegesen próbálkozunk egy vidám párnacsatával boldogságot lopni a szürke mókuskerékbe, közelébe sem érünk a Szenteste emelkedettségének.

Az utcán sétálva nem látni lehúzott redőnyöket, mindenki engedi láttatni az otthonát, a szívét – melegen színesíti a karácsonyfa égősora a szobákat. Még az ajándékozás pillanatát is elkaphatjuk. A soha meg nem szólított utcabelinek is magától értetődően szívből kívánunk boldog ünnepet. Mosolygunk, együttérzünk, egymás szemébe nézve, őszintén. Angyalkodunk. Kis csomagot akasztunk a szomszédság egyedülállóinak kerítésére, titokban, legyen náluk is csoda, érezzék újra a gondoskodást, repüljenek vissza időben gyerekkorukba, vagy pár évvel ezelőttig, amikor még élt a feleség, és sütött ő maga aprósütit.

Különleges ez az este. Szobáinkban melegebb van, mint bármelyik másik nap, holott kint ugyanannyit mutat a hőmérő, és ugyanannyi hasáb került a kályhába. Még ha aznap hajnalig is csomagoltuk az ajándékokat és máskor ettől az éjszakázástól állva el bírnánk aludni, ezen a napon nekiállunk a nyolcadik társasjáték-körnek is. Mintha az idő is kegyes lenne hozzánk, lassan vánszorog az esti óra, bizonyára minden házba bekukkant az örömért és lassan fordul éjszakába. A közös daloláskor nem létezik hamis hang, harmónia van zenében is, szívünkben is. A legcsillogóbb fa, a legdíszesebb csomagolás sem túl giccses, minden, de minden úgy van jól, ahogy van. Csillámmal, a huszadik Mennyből az angyallal, a csillagszóró füstjével. Más estéken kell a gyertyafény mellé a nagylámpa is vacsorakor, de ezen az egy estén a villódzó gyertyafényt Betlehemünk Jézusa támogatja fényével. Jézus van, szeretet van, végtelen szeretet, megbocsátás.

Harminckilencedszer számolok vissza Szentestéig. Soha ennyire még nem sürgettem az időt. Jöjjön Jézus, segítsen újra megélni, szeretni, megbocsátani, elfogadni. Nagy segítség kell, ki kell tartania egy évig.