‘ünnep’ kategória archívuma

Advent. Az a csodálatos advent! Táncoló gyertyaláng, díszes koszorú, fahéjas narancsillat, meleg szoba, pattogó tűz, társasjátékozó család. Hosszú, diótörős és -darálós esték, süteménykóstolgatás, forraltbor-kortyolgatás a felszálló, illatos gőzében, csilingelő dallamok. Csillogó díszek készítése békés egyetértésben, beszélgetés a távoli rokonokról, barátokról, beosztva az estékre őket egy-egy telefonbeszélgetésre is. Öröm, feltétel nélküli szeretet, bűnbánat, boldog várakozás, szétáradó béke.

Minden család ilyen adventet szeretne magának. És mi a valóság? Se társasjáték, se békés kézműveskedés, sőt, semmi kézműveskedés. Koszorú lett, de csak már azután jut az eszünkbe meggyújtani a gyertyát rajta, amikor már mindenki egymás után – nem együtt – megette a vacsoráját, ezalatt anya elmosogatott, apa meg kivitte az állatoknak a nekik járót. Csak a megszokás miatt, nem a hangulatért, meggyújtjuk egy percre. Azt is veszekedve, ki kapja meg a gyufát.

Diótörés és forraltborozás helyett hajtás. Ilyen lecke még, olyan verstanulás, gondolataink meg szerteszét. Az altatás utáni, másnapi, a következő heti teendők felé kószálnak. Az ideges feladatlistázás közben, a koszorút körülülés helyett érdemes megbotlani és orra bukni a roskadozó szárítókban, mert legalább megoldódhat egy gond, hogy így hasra esve belátni a komód alá és előkerül az idegbetegen keresett füzete a gyereknek.

A fahéjas illatról meg annyit, ha lenne ideje és gondja az embernek rá, akár még berepdeshetné a szobákat és az orrlyukakat, így a lelkeket is, de se idő, se gond, ráadásul a szétszórtság miatt kifutott és odaégett tej szaga úgyis elnyomná.

Zene nem szólhat, úgy nem lehet tanulni, nem lehet kikérdezni, nem lehet számonkérni, nem lehet javítani. Rokonok, barátok vannak, távol is, közel is. A szomorú az, hogy még a közeliekre is nehezen jut egy-egy gondolat. Vagy ha még az jut is, hogyan bírjuk ápolni a kapcsolatot, ha még az egy házban élők is idegesen, feladattal teli csak úgy élnek egymás mellett.

Nincs idő, nincs egy szabad perc, nincs harmónia. Ami van, az rohanás, hajtás, suhanó idő, feladat feladat hátán. Aztán könny, sóhaj és bűnbánat.

A férjemnek és nekem a nagy dátumunk szeptember 17. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon ismerkedtünk meg a kajárpéci diszkó teraszán. Szoktuk ünnepelni éttermi vacsorával, házi tortával, pozitív terhességi teszttel – Marcié volt még 11 éve. Ma a két kicsivel válogattunk a helyi bolt sütikínálatából, és megvettük az ünnepi Fantát is. Otthon a nagyoknak is megemlítettem az évfordulót, no ők nekiálltak titkon szervezkedni, csukott ajtó mögött. Amikor benyitottam, Palkó rajzolt valamit, a két nagy meg a fotelba tömörült, Marci ölében a gitárral.

Ilyenkor mindig van bennem egy kis izgalom, vajon Peti nem felejtette-e el, mert az azért nem esne jól. Így, amikor hazajött, figyeltem, hogyan viselkedik. Vidám volt, a megszokott fáradtságnak nyoma sem volt. Akkor lettem biztos benne, hogy gondolt a közös napunkra, amikor tetten értem, hogy összegyűrte a virágboltos csomagolópapírját és kukába dobta. Majd vacsorára terítés közben egyszer csak derékon ragadott és átadta a gyönyörű szál rózsát.

Vacsora közben volt egy kis szemezés, amikor Ági tündibündi megszólalásaikor összenéztünk, vagy a poénkodó Julcsin mosolyogtunk. Ez lett a 20 év alatt belőlünk, család, jó nagy, soha nem gondoltuk volna, legalábbis a kajári diszkóban még biztosan nem.

Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön hoztam is a várva várt sütiket. El is felejtettem már a gyerekek nagy készülődését, amikor megjelentek a gitárral. Pár egyeztető sutyorgás után rázendítettek az ünnepi dalra. Mivel Marcinak tegnap volt élete első gitárórája, ez az ének nem lehetett más, csak a Süss fel, nap! Volt egy instrumentális bevezető, aztán a dal. Itt aztán nem volt vége, kezdték újra, másodszor:

Süss fel, nap! Fényes nap! A szüleink 20 éve találkoztak!

Leesett az állunk! Marci átírta, rímel, szótagszámra is kijön! És egyáltalán! Hogy ez a fajta ajándék eszükbe jutott! Mondanom sem kell, patakokban folytak a könnyeim. De ezek most örömkönnyek voltak.

Hát például így lehet egy hétköznapot ünnepnappá varázsolni.

 

 

Fogom a teszkós kocsit, tolom. Nem az infúziós állványt, a teszkós kocsit. Gyümölcs biztosan kell haza, ha van is, hamar elfogy. Válogatom az őszibarackot, ez jó lesz, amaz kemény, nem lesz ideje beérni. Kemény, mint az utolsó branülöm helyén a vénagyulladás. Dinnye! Számomra tiltólistán, de szezonja van, legalábbis Lőrincig, egy mindenképp kell. Joghurt is, túrókrém is. Mennyei lakomák voltak 13 nap koplalás után! “Kell friss kenyér? Zsemle? Sajt? …Kockasajt sem?” Tésztát, rizst veszek, elfér a spejzban és nini, ez az állatformás tészta nagy befutó lesz egyik vacsira. Mondjuk az ünnepi anyácska-fogadó vacsira? El sem hiszem! Mintha nem is velem történt volna!

De most újra fogom a zirgő-zörgő zacskókat, élvezem leemelni a rizst a polcról, hasonlítgatom a mosószerek kilós árait, és döntök. Végre dönthetek. Vége a teljes kiszolgáltatottságnak! Agyamban újra beindul annak a területnek a működése, amely a törődésért, gondoskodásért felelős. Nem esik nehezére, nem úgy, mint az emésztőrendszeremnek egy bonbon. Boldogan forognak a fogaskerekek, nem felejtették, hogy Julcsinak citromsárga a kedvenc színe, a szélforgó olyan legyen, meg aztán majd kell otthonra Fanta, mert nálunk ünnephez ez dukál, és hogy a szabad-listás brokkolit majd szerencsére ők is szeretik, teszek a kocsiba azt is.

Hazafelé az is eszembe jut, hogy Marci kinőtte a tornanadrágot, Julcsinak új tolltartót ígértem, és Áginak kellenek szép új bugyik az oviba cserének. Megyek vásárolni, ahol majd nem azt kérdezik, hogy ‘hogy van ma?’, vagy ‘ígértünk ma estére vérvételt?’ és hogy ‘volt-e hányás?’. Hanem hogy ‘hb-set vagy b-set?‘, rózsaszín- vagy sárgavirágosat?’ és ‘ez a lovas van akcióban, jó lesz?’

És én boldogan döntök, boldogan válaszolok, boldogan edzem az agyam ezen részét. Amit két és fél hétig használtam, hadd rozsdásodjon.

Van egy ötévesünk. Alacsony, kis vékonyka, csontjait érezni mindenhol, szinte bőrfoci nagyságúvá tud kuporodni az ölembe. Popója belefér a kezembe, kismadár többet eszik nála. Zsíroskenyér a mindene, meg a cukorcsokirágócsipsz. Ő Palkó.

Nem tud várni. A Jóistentől szülinapjára egy nagy adag türelmet kértem neki. Még nem érkezett meg, mert nem tud várni, ha telefonálok, és annyira szomjas, hogy rögtön szomjan hal, ha nem kapja meg a pohár vizét, vagy egetrengető sírásban tör ki. Egyéb esetekben is nehezére esik a várakozás. A híres mondása is ezt bizonyítja: “Anya, mikor lesz már tetkóm? Mindenre 7 percet kell várni!!!” Ő Pál.

Kis csöndes furkáló, szekáló öcsike. Évek kellettek, mire rájöttünk, hogy amikor nagy ordítást hallunk a gyerekszobából, nem biztos, hogy azt kell elsősorban sajnálni, aki állítólagos sértettként sír. Nem-nem! Kedves anyuka és apuka hajlamos a kisebbet védeni, ráadásul ez a kisebb ezzel nagyon is tisztában van, így aztán sír és ordít és üvölt és bőg, elérve vele azt, hogy ártatlan nagytesókat jól leszidják. Nem számít, ő tisztázva van. Ő is Palkó.

Nagyokat tud mondani. Vicceseket, emlékezeteseket. Mindebből sokat. Csücsörít közben a s és cs hangoknál a szájával, legszívesebben mindig magamhoz húznám és jó nagy csókot nyomnék rá. Kópé, Palkópé.

Nagyon tud szeretni. Ha altatjuk, nem mi simogatjuk, hanem ő minket. Egy bizonyos anyajegyet bizdergál mindig a karomon. Már 2 éves kora óta. Ha álmos, vagy akár más baja van, jön, dörgölődik, simogatja az arcomat, puszit nyom bárhova, amit éppen ér, karomra, hátsómra, vállamra. Nagyon szeretem, ahogy tompán cuppan. Ő az édes kicsi Palkó!

Állandóan vágyakozik. Főleg arra, hogy nagy akar lenni. Képes elmerengeni a távolba, sóhajt is hozzá. Akarja Marci csukáját, akar iskolába járni, akarja már végre használni az élményfürdő csúszdáját, akar a magasságmércén már a kézen álló kisegérig érni. Zsebedics Pál, Marci és Julcsi öccse.

Minden érdekli. MINDEN! Főleg, amit a nagytesói csinálnak. Karate, úszás, lovaglás, 8 éven felüli társasjáték, nagy kapa és nem szirupos gyógyszer, hanem az igazi lenyelős. Épp ezért attól tartok, ő lesz az iskolában a tilosban járó fajta gyerek. Ne így legyen!

Újabban a szerepjáték reneszánszát éljük vele. Vébé idején “én vagyok Buffon”, ha épp nem kapus volt a családi fociban, akkor ő volt Ronaldo. De ha bütyköl, akkor ő Apa. De sokszor sofőr, meg a legjobb biciklis vagy épp egy kutya. Nekünk ő a mi ötéves Palkónk.

Hihetetlenül fontos neki, mit vesz fel. Válogat. Nem mindegy, mit veszek le neki a polcról. Képes megsiratni a szeretett cipőt, amit már kinőtt, boltban vágyakozik a pókemberes kapucnis pulcsi után. Éppen ezért ő azok közé a gyerekek közé tartozik, akik már ennyi idősen is szeretnek ruhaneműt kapni. Mellesleg mindennek örül. A matricától kezdve a zoknin és radíron át a hálózsákig. Fülig ér a szája, megilletődik, ugrál és ujjong. A mi Palkónk.

Nálunk a július róla szól. A legpalkóbb Palkóról.

 

 

 

 

Izgatottan vártam Apácska születésnapját. Főnökétől kértem meglepi szabadnapot, hátmasszázsra terveztem vinni, egy kis közös intéznivaló, aztán meg asztalt foglaltam a Lóban egy ebédre. Mindez nagy érték, még az intézkedés, vásárlás is, mert végtelen örömmel tölt el mindkettőnket, ha kettesben vagyunk, nem álmosan és bogarasan csak este, hanem napközben, és senki nem szakít félbe, nem kell inni adni, békíteni, azonnal válaszolni.

Megvolt a hátmasszázs, vettünk pár dolgot, majd éhesen jöttünk hazafelé, hogy beüljünk az ebédre. Hátradőlve épp arra gondoltam, hogy aj, de jó lesz egymással szemben ülni, egymás szemébe nézni, beszélni mindenről, ami nemcsak a hétköznapi teendők, mit, mikor, hogyan. Ekkor szólalt meg a kormány mögött Apácska:

– Ági otthon marad?

Csak mosolyogtam és egy hümmögéssel nyugtáztam a humorát.

– De most tényleg! – folytatta. – Biztos, jól ellenne velünk.

Kikerekedtek a szemeim. Komolyan beszél.

– Ücüpücü Ági-baba, olyan szépen elcsócsálná a sült krumplit, az édibédi pofijával.

Próbáltam emlékeztetni azokra az esetekre, amikor küzdeni kell vele, hogy a kést ugyan már tegye le, meg hogy ne tömje tele a száját, mert könnyen visszaúton találja magát az étel, és hogy el-elfutkos az asztaltól, ami még itthon elmegy, de a vendéglőben nem igazán. Mindez teljesen meghiúsítja a nyugodt, egymás szemébe bámulós, szülinapi ebédünket.

– Úgy hiányzik, és nem lenne nagy gond vele.

Hát jó, mondtam. Végülis ő a szülinapos. Ha ő ezt kéri szülinapjára, beleegyezem.

Nem mondta, de a sóhajaival aztán ebéd közben jelezte, hogy csöppet talán megbánta a dolgot. Mivel én halászlevet ettem, Ági az ő táljából csemegézett, neki kellett segítenie, aprítania, adogatnia a szájába. Volt késért küzdés, szájnak teletömése, gyomorból visszaút is.

Az viszont tény, hogy nagyon édibédi volt a pofija, jóízűen csócsálta a krumplit, szépen elvolt velünk ez a kitüntetett, kivételezett gyerek szülinapi ajándékként.