‘vidám’ kategória archívuma

Palkóval Téten voltunk. Kijöttünk a papírboltból, ültünk az autóba, indulni akartam a következő utcában levő gyógyszertárba. Ő, kihasználva, hogy se apa, se Marci, se Julcsi, úgy gondolta, hogy ezen a rövid szakaszon rendhagyó módon elöl fog utazni az anyósülésen. Hátul lenne a helye, de egészen biztos, hogy majd rákezd, hogy naaaa, most az eeegyszeer, anyaaaa! Gondoltam, előbb célt érek a biztonsága emlegetése helyett, ha eszébe juttatom a rendőröket (igen, mert autózás terén, vagy bármiféle közlekedés közben nagy, nálunk nagyobb hatással vannak rájuk, mint mi), s így próbálom rávenni, hogy mégiscsak hátraüljön az ő ülésébe.

– Figyelj, Palkó! Tudod, itt Téten több rendőr van, mert a közelben van a rendőrörs is. Mi van, ha meglátnak és megbüntetnek? – mondtam neki jó mélyen a szemébe nézve.

Gyorsan átgondolta a pro és a kontrát, s egy pillanaton belül látszott a felcsillanó szemén, hogy valóban belátta, hogy nem lenne kellemes egy ilyen rendőrtalálkozás. Mindjárt mászik is hátra, gondoltam, így aztán elégedetten dugtam a kulcsot indításra. Erre Palkó ezt mondta nagy titkosan suttogva:

– Jó, akkor ide lebújok! – és eltűnt az anyósülés előtt a kesztyűtartó alá.

😀

 

a

A kétéves, ha telefonál, fülel. Élvezi, hogy a kis készülékből jön ki a hang, az a hang, amit annyira jól ismer. Hallgatja, és maga elé képzeli a tulajdonosát. A mamát, apát, anyát. A kétéves, ha telefonál, fülel, hallja a kérdéseket: “Hogy vagy, Ági? Jól vagy?” A kétéves ilyenkor bólogat. “Játszol? Mit játszol?” A kétéves ilyenkor mutogat. Mutat a babára, amit épp az imént altatott el, mutat a toronyra, amit éppen épít. “Aludtál délután?” A kétéves rázza a fejét. Legalábbis a mi kétévesünk.

Ági két éves és szokott telefonálni. Szokta követelni a készüléket, ha valaki hív minket. Így volt azon a szombat reggelen is, amikor Apácska dolgozott és hazatelefonált. Épp azután történt, amikor nagy gonddal kiválasztottuk az aznapi virágos szoknyácskát, hozzá a fehér, tündéres harisnyát, sőt Ági már bele is bújt és nagy vigyorral, büszkén, csinosan kérte el a telefont. Volt bólogatás, mutogatás, közben végig fülig mosoly. Kihallatszott a telefonból, hogy Apácska már letenné, mert dolga van, így visszakértem Ágitól a telefont. “Szijá ápá!” – búcsúzott el apjától, s rögtön szomorú képet vágott, a mosolya eltűnt és azt mondta: “Nem mondta ápá, hod cép vadok…”

Szóval a kétéves, ha telefonál, azt gondolja, látja őt az, akivel beszél. Bókot vár, főleg az apjától, főleg, ha már megszokta azt.

 

a

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az iskola az óvoda mellett van, így aztán az óraközi szünetekben át szoktam kukkantani az ovi udvarára. A héten az enyhébb,  napsütéses délelőttökön a harmadik óráról való kicsengetés odakint találta a kispajtásokat, köztük Palkót és Ágit is. Jó helyen vannak, de ezt ilyenkor megnyugtató látni is, ahogy vidáman szaladgálnak, játszadoznak.

Többször láttuk már a tanáriból leskelődve, hogy 7-9-en egymás mellé állnak, megfogják egymás kezét és kanyarogva, esetleg még toborozva a sorhoz jönnek-mennek a gesztenyefák alatt. Figyelve őket elképzelem, ahogy éneklik hozzá, hogy lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, vagy hogy megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Egészen üdítő látvány és gyönyörűnek képzelt csengő-bongó dallam.

Ma, miután hazajöttünk, mondom Palkónak, hogy láttam, hogy ma mit játszottak az udvaron.

– Mit énekeltetek közben?

– Hát azt, hogy o-o-o oppá gengnemsztáj o-o-o szexi lívi o-o. (lédi helyett lívi)

Se eszterlánc, se gőzős. Gengnemsztáj… Nem kicsit zuhantam a képzelet mennyei magasságából a kemény valóságba. De azt nagy nevetéssel. 😀 😀 😀

a

Mi lesz abból, ha egy háznál egy nap lesz két macska, a családban demokrácia van és macskanévadó rendvezvényre kerül sor?

Egy nagy lapra került a táblázat, első oszlopába a jelenlevők neve, az első sorba a két macsek külső jegyei, a táblázatba pedig mindenkinek a névjavaslata. Többek között ilyen jobbnál jobb nevek, mint Csuriz, Lapos, Lukrécia, Boci, Palacsinta vagy Tigris. Javasolt a legkisebb is.

Ági, mi legyen ennek a cicának a neve? – mutattuk neki a délutáni alvás után az új háziállatunkat.

Cica – válaszolta mosolyogva, mi meg nevettünk.

Rendben, beírjuk. No és mi legyen a másik cicának a neve? – kérdeztük.

Másik Cica – s ahogy elnevettük magunkat, nevetett velünk együtt.

Így kerülhetett sor arra, hogy három rendkívüli humorérzékkel megáldott családtagunk a fekete-fehér foltos macskának Másik Cica nevet szavazta meg, s mivel a többi 1-1 voksot kapott, ez lett a nyertes. A csíkos cicánál már szorosabb volt a verseny, végül itt is Ági, utolsó szavazóként, döntéshozó lett, ugyanis a szavazatok száma megegyezett Palacsinta és Tigris nevek mellett, ezért lerajzoltam Ági elé két cicafejet, megegyeztünk, hogy melyik melyik, és kértük mutasson rá, melyiket szeretné.

Palacsintaaaaa! – ujjongott kitörő örömmel Julcsi, miután Ági meghozta a döntését és az ő javaslata lett a befutó.

Így lett egy szőrös Palacsintánk és egy vezetéknévvel is büszkélkedő Másik Cicánk.

 

 

Vasárnap reggel rég nem átélt hempergős, lustizós időnket töltöttük Ágival. A többi családtag még durmolt, köztük Apácska mellettünk, Palkó a lábamnál, a nagyok a gyerekszobában. A nagy csendben először is próbáltam még tettetni Áginak az alvást, hátha ráveszem őt is erre, de miután haszontalannak tűnt ez az igyekvés, elkezdtünk mondókázni – ujjszámolós, kerekecskézés, állathangok. Sorra vettük, milyen hangot hallatt az egérke, a kutya, a kacsa, a kakas, a tyúkanyó, és így tovább. A macskához értünk.

– Ági, és mit mond a cica?

– Miiiiaaaaúúúú! – mondtuk szinte egyszerre és nevettünk. Aztán mint az anyuka, amikor medicséri a gyerkőcét, megsimogatta az arcomat és azt mondta, “jóuvam”, vagyis jól van.

Ez azóta is működik köztünk. Ha simogatást akarok, és hogy közösen nevessünk egyet, csak nyávognom kell egyet, no meg kicsit odahajolni Ágihoz a simiért és a dicséretért.